2014. március 16.

Krisztusban, kedves testvérek!

Nagyböjt 2. vasárnapján Jézus életének azon epizódját elmélkedjük át, amikor három barátját, apostolát felviszi a Tábor-hegyre, ahol színében elváltozik. Megjelenik a mindenható Isten dicsősége, s Péter apostol megvallja: „Uram, jó nekünk itt lenni.” Majd a mennyei Atya tanúságot tesz: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”

Krisztus közösségének mindig is részét képezte az ünnepre való készület, amikor böjttel, imádsággal, jócselekedetekkel, apró áldozatvállalásokkal készülünk arra, hogy Isten örömhírének egyik vagy másik fontos üzenetét megüljük. Most Urunk feltámadásának megünneplése áll előttünk. A nemrég elkezdett nagyböjti időszak azonban ne csak egy letudandó dolgot jelentsen számunkra, mely a húsvét vidámságával gyorsan semmivé lesz. Legyen számunkra ez egy olyan idő, amikor életünk forgatagában megállunk. Nemcsak arról szól, hogy a keresztény világ legnagyobb ünnepére készülünk. Arról is. De ez több, mint csupán egy felkészítő. Lehetőséget adunk, hogy életünk pusztájában felismerjük az Urat. Azt, aki maga a Jóság, s aki tudja, mi jó, és mi rossz. Mi csak azt tudjuk megbánni, ami szerintünk rossz. És ha a „szerintem jó” rossz az Ő szemében?

Ez a kérdés nem csak a nagyböjtre tartozik. Valahol azonban el kell kezdenünk. Kezdjük el ma. Most. A 2014. esztendő nagyböjtjében. Az apostolok is megismertek valamit Jézusból, valami újat. Vajon mi felismerjük-e, hogy Krisztusban a mennyei Atya nekünk is megmutatja szeretetét? Az Atya szerint ez a jó. Erre az útra kell lépnünk: közeledni az Ő szeretetéhez, ahol a miénk eltörpül, hogy meglássuk az Ő jóságát, hogy bűnbánatunk igaz legyen, hogy őszintén mondjuk mi is: „Uram, nekünk is jó veled lennünk!”

Béres István