A palócok és a különlegességek hazája

Ez alkalommal az ungvári járási nagy palóc települést, Nagydobronyt mutatjuk be olvasóinknak.

A különleges dobronyi nyelv

Számos dolog van, amiért igazán említésre méltó ez a település. Ilyen például jellegzetes és gyönyörű népviselete, amely nőknél az alsó- és felsőruházattal, pendellyel, ingvállal, befont vagy kontyba tekert hajviselettel, férfiaknál pedig a cifraszűrrel, vászongatyával, inggel együtt pazar egészet alkot, vagy épp a Kodály Zoltán és Bartók Béla által (is) gyűjtött népdalok, balladák. Ha azonban egy társaságban szóba kerül Nagydobrony neve, akkor előbb-utóbb valószínűleg hallható lesz a már-már szinte szállóigévé vált mondat: „Dobronyban hüppen az alma”. A nagydobronyiak nyelvhasználata azonban sokak véleményével ellentétben egyáltalán nem furcsa, s ami ennél is fontosabb, még véletlenül sem ad okot a csúfolódásra. Legfeljebb azzal „vádolható”, hogy különbözik a vidékünkön általában használttól. Nagydobronyt ugyanis palóc szórványtelepülésként tartják számon, s a dobronyiak („jó palócok” lévén) palóc nyelvjárásban beszélnek, ami az északkeleti nyelvjárástípustól, melyet a környező falvakban használnak, erősen különbözik. A nyelvjárás meghatározó hangtani jelensége az ajakkerekítés nélkül képzett rövid a hang használata. A palócok olyan archaikus elemeket őriztek meg a magyar nyelvből, amelyek ma már a köznyelvben egyáltalán nincsenek jelen. Nyelvjárási elemekkel tűzdelt beszédük magával ragadja az olyan hallgatót, aki képes azt értékelni, képes meglátni benne a szépet.

Utóérlelt, piros, csontszáraz

– Nagydobronyban és környékén 100 tonnányi jó minőségű őrölt fűszerpaprikát állítanak elő évente, amely bármelyik magyarországi termesztőkörzetből származóval felveszi a versenyt – mondta el a gazdálkodásról, növénytermesztésről is híres faluról Őr Hidi László, a „Pro agricultura Carpthica” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány vezetője. – Az őrlemény hagyományos technikával készül: utóérlelik a paprikát, ami által stabilizálódnak benne a szín és zamatanyagok. A bepirult paprikát betakarítják, majd felfűzve, vagy újabban műanyag hálóba téve az eresz alá, vagy más, jól szellőző, száraz helyre kerül. Itt 2-3 hétig érik, színesedik, töpped. A paprika utóérő típus. Gyakorlatilag még a barna színben leszedett is szépen megpirul. Az utóérlelésen átesett paprika kerül aztán a szárítóba, ahol csontszárazzá válik, s ezután következik az őrlés. A paprikán kívül a korai krumpli termesztéséről is megismerszik a falu. Bár az utóbbi 1-1,5 évtizedben igencsak fellendült a hajtatás, így a szabadföldi krumplitermesztés hátrább szorult, de még mindig jelentős, 100 hektáros területtel bír ez a fajta kultúra is. Általában március első napjaiban már kiültetik az előcsíráztatott krumplit, aminek a helyére kerül aztán május közepe-vége tájékán a fűszerpaprika.

Egy hektár „seprű”

Nagydobronyban a különböző zöldségek termesztésén kívül szintén nagy hagyománya volt/van a seprűkötésnek. Varga László kb. 20 évvel ezelőtt kezdett el ezzel foglalkozni. Egy helyi seprűkötőtől tanulta meg. Saját maga termesztette meg az alapanyagot is. Volt, hogy egy hektárnál is több cirkot vetett. Egyedül nem is boldogult ekkora területtel, ennyi cirokkal. A seprű megkötésében lánya segédkezett neki. Ha elő volt készítve a kiválogatott cirok és a drót, akkor 2,5-3 perc elég volt egy seprű elkészítéséhez. Megtörtént, hogy több mint kétszázhetven darab seprű került ki egy nap leforgása alatt a mester kezei alól. Varga László elmondása szerint a seprűkészítés legnehezebb része a kötés, mert a dróttal való munkához erős és jó láb és derék szükséges. Lányán kívül is voltak egyébként tanítványai. Viszont a ciroktermesztésre, ezzel együtt pedig a munkára is egyre inkább rossz hatást gyakorolnak a kedvezőtlen időjárási feltételek.

Hagymahéjas levélminta

Szintén nagy múlttal rendelkezik Nagydobronyban a tojásfestés. Tóth Erzsébet ennek kapcsán elmondta, hogy a különböző tojásfestési módok közül hajdan a hagymahéjjal való hímzés volt a legnépszerűbb. Ha a tojásra ráraktak valamit, például fűszálat, falevelet, akkor az egyszerű, a hagymahéj színét átvett tojás is különlegessé vált. Néhány évtized óta azonban már korántsem ez a leggyakoribb tojásfestési mód. Erzsébet ötéves kora óta foglalkozik tojásfestéssel. Édesanyja mellett volt is kitől ellesni ennek módját. Abban az időben, elmondása szerint, még jóval több tojást kellett meghímezni egy családnak, akár 80 darabot is, ha sok kisfiú volt a környéken, mert sokkal összetartóbb volt a közösség (ma 30 általában elég szerinte). Ő megrendelésre is sokszor dolgozott már. Kezdetben csak utcájában, a szomszédoknak, aztán már egyre többen kérték meg rá. Ha nincs segítsége a munkában, akkor mintegy százat tud megfesteni egy nap alatt, de ha van, aki például a tojásfőzéssel foglalkozik, akkor ennél jóval többet is. Munkájához serlakkot és szeszt is használ. Virágmintákat visz fel a tojásokra. Akadtak már fiatal tanítványai, bár sokan készítenek ma már masnikkal, csipkével díszített húsvéti tojásokat is.

Staférung és lakodalmas kendő

Bak Mária 1962-ben kezdett el szövéssel foglalkozni, s a megszőtt anyagra szálszámolás után keresztöltéssel varrni. Nagymamája és édesanyja is szőttek, így volt kitől ellesnie ennek módját. Ők még különböző ruhaneműket is készítettek abból, amit megszőttek, hisz nem lehetett készen vásárolni a különböző anyagokat a boltban. Persze, ez később megváltozott. Ő staférungba többek közt kendőket, abroszokat, fésűtartót, pokrócot is készített. Ehhez ócska ruhákat, ingeket, harisnyákat vagdalt fel. Nyolc métert is le tudott szőni egy nap, ha volt segítsége. Ha nem, akkor „csak” 4-et. Nyolc éve kezdett el lakodalmakra szőttes kendőket készíteni. Legelőször unokája esküvőjére. Persze, előbb is tudta ennek módját, csak amikor már nem volt ez divatban, nem foglalkozott vele, így elfelejtődött. Nemrég azonban újra divatba jött. Azóta minden télen el is készít 20-30 darabot. Ezeket adják a vőfélynek, zenészeknek, jegyzőnek, s az autókra is kerül belőlük (általában 12-14 darabot rendelnek egy esküvőre). Egy ilyen kb. 1 m hosszú, s 1 nap és 1 este alatt elkészül (ha egyedül dolgozik; ha van segítség, gyorsabban is).

Mester(ség), művész(et)

– 1965-ben kezdtem neki a kovácsmesterségnek, amikor betöltöttem a 16-ik életévemet – mesélte Benedek Ferenc. – Mentem a kolhoz műhelyébe az apám és az öreg mesterek mellé tanulni. Először csak figyeltem. Sok mindenre kellett figyelni, mert ebben a mesterségben minden nehéz. Nehéz volt kezdetben a nagykalapács is, de utána olyan erőt adott vissza, hogy magam is alig hittem el. Logika, számolás, kitartás, fizikum és állhatatosság kell leginkább hozzá. Nem lehet tévedni, mert akkor oda a munka. Bonyolult munka ez. Száz évig is folytathatja az ember, de nem tudja tökéletesen megtanulni. A fiatalok ezért is nem nagyon kapaszkodnak iránta. Pedig régen szívesen tanítottuk a fiatalokat. Ma meg már nem mennek erre a mesterségre. Sajnálom, hogy a mi mestereink nem láthatják, mi mindent tudunk már vasból csinálni a vasalásokon, patkoláson kívül. Mert akkoriban ez ment, hozzá se lehet hasonlítani a mai munkához. Ez azokhoz képest már szinte művészet.

Egy újabb nemzedék képviselője

Benedek Ferenc fia tovább viszi édesapja mesterségét. Ketten osztoznak ma már a műhelyen.

– 1986-87-ben tanultam kovácsnak a kolhozban édesapám és más, idős mesterek mellett – tudtam meg az ifjabb Ferenctől. – Egy évet ledolgoztam ott, aztán jött a katonaság, de miután hazajöttem, visszamentem a kolhozműhelybe. Ott is voltam egészen a rendszerváltásig. Utána a kolhoz egy ideig még csak kihúzta valahogy, kft.-ként, de 2000-ben teljesen megszűnt. Azóta itthon dolgozom. Hál’Istennek bírtam annyit tanulni, hogy a különböző vasalásokat is tudom. Nálunk sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, így sok a gép. Leggyakrabban ezekkel van munkám. Szoktunk patkolni is, mert még van pár ló is a faluban. Magunk készítjük a patkót, mert amit a boltban lehet venni, az szinte nem is vas már. Ahogy a hölgyek látják a különbséget a különböző tésztafajták között, addig mi a vasak közt tudunk különbséget tenni. Sok kovácsoltvas kaput is kérnek. Szóval, nagyon egyveleges ez a munka. Szinte minden nap kapunk valami olyan munkát, amit még nem csináltunk, mert új technikák jönnek be. Az eddigi legnehezebb és legművészibb munkánk egy pásztort ábrázoló szobor, amin rajta van a pásztor kutyája, botja is.

„Beleragadva” az agyagba

Ha egyszerre kerül szóba Nagydobrony neve és a művészet szó, akkor ma már a legtöbb magyarnak valószínűleg az idősebb és ifjabb Hidi Endre jut eszébe. Utóbbi alapító tagja volt 1991-ben a Képző és Iparművészek Révész Imre Társaságának, számos kiállításon (több egyénin is) voltak megtekinthetőek munkái.

– 1960-ban kerültem be az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskolába. Pont abban az évben nem indult festő szak. Viszont volt kerámia. Falusi gyerekként azt se tudtam, mi az a kerámia. De ezen a szakon volt festészet, szobrászat, rajz is, ezért ezt választottam. Így kerültem kapcsolatba ezzel a mesterséggel, és úgy beleragadtam, hogy azóta is űzöm. Ötéves volt akkor a szakközépiskola. Volt közben egy öreg mesterünk, akivel kemencét raktunk, agyagot, zománcot daráltunk. A kemencemunka, a korongozás, égetés, zománckészítés minden csínját-bínját neki köszönhetően sajátítottuk el. A szakközépiskola elvégzése után 2,5 évig voltam katona, aztán egy évig reklámcégnél dolgoztam. Négyen voltunk fiútestvérek, majd a szüleimnek eszébe jutott, hogy csináljak egy műhelyt. Elkészült, és 1972-től már családostul dolgoztunk a Képzőművészeti Alapnál. Minden évben volt kiállítás, amelyre a Szovjetunió köztársaságaiból jöttek különböző szalonoktól, és rendelték a munkákat. Egy ideig kolhozműhelyben és kisvállalatnál is dolgoztam. Voltak tehát kivitelezői munkáim is, de persze az a legjobb, amikor az ember maga alkot valamit. A népművészet az, amire leginkább ráálltam: hagyományőrző figurák, Miska-kancsó, női figurák, bikák, lovak. Járok táborokba, gyereknapokra is agyagozni gyerekekkel. Egyik lányom és a fiam is kerámia szakon tanult tovább. Én egyiküket se akartam erre erőltetni, de megtetszett nekik.

Az édesapa műhelyétől egészen...

Ifj. Hidi Endrét pályája indulásáról kérdeztem.

– Már gyerekkoromban is szerettem bejárni, nézelődni édesapámhoz a kerámiaműhelybe. Bármikor kérhettem egy darab agyagot, amivel jól el tudtam foglalni magam, és amint elég nagy voltam hozzá, a korongba is bármikor beülhettem. Tetszett, hogy ebben nőhettem fel. Így kerámia szakra felvételiztem az Ungvári Erdélyi Béla Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol 1999 és 2003 között tanultam. Felvételi-előkészítőre Balla Pál festőművészhez jártam, aki édesapámat is felkészítette annak idején. A szakközépiskolában többek között a festészettel és a szobrászattal is megismerkedtem. A szobrászat, a mintázás nagyon megtetszett, és elkezdett erősebben is foglalkoztatni, így tanulmányaim befejeztével felvételiztem Budapestre, a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászat szakára. 2004-től 2010-ig tanultam ott, s az egyetem után is folytattam a munkát. Egyébként csak az első évfolyamon kaptunk konkrét feladatokat. Másodiktól már el kellett kezdeni keresni a saját utunkat. Nem szóltak bele, hogy mi legyen ez az út, és hogy milyen anyagokból dolgozzunk, de segítettek megtalálni azt és haladni azon, sok konzultálással, beszélgetéssel. Ezen a bizonyos úton próbáltam meg tovább haladni az egyetem után is.

– S ha megrendelésre készül valami?

– A megrendelés kicsit más téma, hiszen ott általában egy konkrét feladat van. De persze próbálom úgy megoldani, hogy belecsempésszem az egyéniségem, és meg legyek vele elégedve a munka végén.

– Szoktál gyerekeket is tanítani a mesterséged alapjaira.

– Igen, nyaranként szoktak hívni rendezvényekre, táborokba, mint például a jurtatáborba, ahová a lábbal hajtható régi korongot szoktuk elvinni, édesapám vagy én, attól függően, melyikünk ér rá, vagy épp a Jankovics Mária Alkotótáborba. Nagyon népszerű ez a gyerekek körében. Élvezik és szeretik is az ilyen foglalkozásokat, az alkotást, és érdemes figyelmet fordítani arra, hogy megmaradjon felnőtté válásuk közben is ez az érdeklődésük. Persze nem marad meg mindenkinél, de mindenképp tudják értékelni azt később is.

Nem akart ezzel foglalkozni

Balogh László közel 30 esztendeje foglalkozik már vőfélykedéssel.

– 1985-ben, az öcsém lakodalmán voltam legelőször vőfélykedni. Egy idős vőfély tanította meg nekem a verseket, s hogy hogyan, mikor kell azokat előadni. Igazából csak a testvérem lakodalmán akartam én ezt csinálni, nem akartam komolyabban foglalkozni vele. De akkor sikeresen szerepeltem, sokan felfigyeltek rám, és megkezdődött a vőfélyeskedés. Volt olyan év, hogy szinte minden szombaton mennem kellett, vagy épp egy szombatra három helyre is hívtak. Arra is volt példa, hogy áttették a lakodalom időpontját, mert én már foglalt voltam arra a napra. Sok helyen megfordultam. Ma is vőfélyeskedem még, de már egészen másak a versek, több játék is van. Az én verseim az 1940–50-es évekből származnak. A mai fiatalokat meg már tanítani se kell, mert csak leszedik az internetről a verseket és megtanulják. Az enyéim hagyományosak, dobronyiak, azok meg már csak „műk”. Előre szólni szoktam a pároknak, hogy én úgy vezetem a lakodalmat, ahogy Dobronyban szoktam.

Így búcsúztatja Balogh László a menyasszonyt édesapjától: „Kedves édesapám, tehozzád szólok,/jöjj hozzám közelebb, halld meg, mit mondok./Meg kell, hogy köszönjem a jóságodat,/az értem való fáradozásodat./Mindenki tudja, mily sokat mentél,/éjjelt, nappalt értem mindig egybevettél./Ezért fizetségül azt kívánom neked,/legyen hosszú a földi életed./Legyenek napjaid fénylőek,mint a tavasz,/ajkadról ne halljék se bú, se panasz./Ragyogjon a csillag örökké felettünk,/hogy ezen a földön boldogan élhessünk.”

Nos, ha e cikket elolvasva legalább egy olyan ember lesz, aki többé nem csúfolja ki dobronyi ismerősét beszéde miatt, vagy egy olyan dobronyi, aki nem fogja már azt szégyellni, azt egyértelműen sikerként könyvelem majd el. Legyenek büszkék szülőfalujukra, hovatartozásukra, kedves dobronyiak, mert igazán van miért.

Akinek van kiegészítenivalója Nagydobrony múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta