In Re

2014. március 20., 07:26 , 688. szám

Szergej Rahmanyin írása a fenti címen eredetileg a zn.ua portálon jelent meg, de annyira népszerűvé vált hazafias körökben, hogy konkurens portálok is átvették. A szerző egyes állításaival lehet vitatkozni – a hazafias érzület őt is magával ragadja helyenként –, az ukrajnai válsággal kapcsolatos meglátásai azonban mindenképpen figyelmet érdemelnek. Következzék az alábbiakban néhány részlet ebből a terjedelmes, esszészerű írásműből, amely eredetiben olvasva irodalmi élménynek sem utolsó.

Benéztem a kollégám munkahelyére. Dolgozóasztalán a kéziratok, fotók, névjegyek és flash-drive-ok, törött tollak és összegyűrt cigarettásdobozok felett egy rongyos könyv hevert. „Kézikönyv a 7,62 milliméteres Kalasnyikov PK, PKM, PKSZ, PKMSZ, PKB, PKMB és PKT golyószórókról”. A zsíros kiadványból kiálló könyvjelző (fényes papírra nyomtatott kártyanaptár, rajta mosolygós lány tarka koszorúval a fején) éles ellentétben állt az olvasnivaló komor címével. Kíváncsian nyitottam ki a könyvet: „Második rész. A golyószórókból való tüzelés technikája és szabályai”. „Felfrissítem az ismereteimet – magyarázta flegmatikusan ismerősöm –, mégiscsak golyószórós voltam…” Mindezt közönyösen, pátosztól mentesen mondta. Nyugodtan és köznapian beszélt, mint az olyan ember, aki egyszerűen csak úgy döntött, hogy felfrissíti ismereteit, melyekre szüksége lehet a közeljövőben.

Tanulunk élni az új bőrünkben

[…]

„Elhiszed hogy mindez velünk és most történik meg? Elhiszed, hogy holnap…” Tucatszor hallottam ezeket az átkozott kérdéseket nap, mint nap, ugyanazoktól az emberektől. De az utóbbi időben felhagytak vele. A ráébredés mindarra, ami történik, lehűtötte a túl sok információtól és érzelemtől felhevült agyakat. Elkövetkezett a hideg megértés. Az országban napról napra nő a nyugodtan és hétköznapian, pózolás és álhazafiság nélkül a háborúra készülő emberek száma. […]

A forradalom telén kiderült, hogy a meggyőződésesek és bátrak elegen voltak ahhoz, hogy megroppantsák a hatalom gerincét, amely félelmét olyan géppisztolyosokkal igyekezet leplezni, akik nem voltak meggyőződve az igazukról. Az ország megnyerte a maga első háborúját az állammal szemben, amikor tudatára ébredt, hogy az erő alkalmazása igazolt a vérszomjas mindenhatósággal szemben. […] A vér látványa kimosta a szívek ezreiből a Molotov-koktélos üvegek keltette nyárspolgári iszonyatot. […]

A vér polgárokká változtatott csendes lakosokat, akik nem ismerték Mao idézeteinek könyvét (aki rég megfigyelte már, hogy a forradalom nem a füvön elfogyasztott reggeli, nem festészet és nem is varrónőknek való munka). […] A vér arra késztette azokat, akik nem olvasták az Emberi Jogok Nyilatkozatát, mely a felkelést a zsarnokság és az elnyomás elleni küzdelem végső eszközének nevezi, hogy a díványt a barikádra cseréljék, a televíziók távirányítóját pedig utcakőre. Bármennyire is furcsa, de az önkény elleni küzdelem áldozatainak vére bizonyult a leghatékonyabb vérzéscsillapítónak, a küzdelem legjobb eszközének a hatóságok ellen, amelyek készek lettek volna vérbe fojtani a tiltakozást.

Janukovics rezsimjének sorsa meg volt pecsételve az első halálesetek után. A halál nem ijedelmet okozott, mint várták, hanem mozgósított. Az erőszak eszkalációja csak fokozta az ellenállás erejét. A tankönyvekben azt írják, hogy a hatalom nyomása egyenes következménye a legitimitás csökkenésének. A leendő szökevény akkor veszítette el a legitimitását, amikor életét vesztette Zsiznyevszkij és Nigojan (a kijevi tüntetések első áldozatai – a szerk.), s nem amikor aláfirkantotta az elé tett levelet (vélhetően annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelyben a volt elnök orosz katonai segítséget kért a saját országa ellen – a szerk.) […]

Február 19-ére virradóra, amikor a rendvédelmiek az utolsó barikádok felé nyomultak, láttam, miként futnak felfelé a Mihajlovszkaján a mindenféle színű álcázó ruhákba öltözött „hősök”. Szembe velük különböző korú fegyvertelen emberek százai haladtak, hogy fedetlen mellel, fapajzsokkal, égő autógumikkal állítsák meg a lángoló Szakszervezetek háza felé törő belügyi alakulatokat és a Berkutot. […] Egyikük az ismerősöm volt.

„In Re” – ezt tetováltatta a kezére. „Latin – magyarázta. – Vagy úgy fordítják, hogy „helyénvalóan”, vagy úgy, hogy „a valóságban”. Egy könyvben olvastam. Egy lovag jelmondata volt. Nem tudom, mit magyarázott bele, de nekem ez a tetoválás állandóan eszembe juttatja, hogy józanul kell nézni a dolgokat. Amikor a halál valósággá lett, meggyőződtem róla, hogy a Molotov-koktélt helyénvalóan használják.” […]

Mesterlövészek, lövészek és váltókezelők

Minél jobban megismerem a politikusokat, annál jobban áthat a választók tisztelete. Nem mintha a Jevromajdan erősen megváltoztatta volna az embereket, egyszerűen lehetőségük nyílt felidézni, hogy ők emberek, és másokat is emlékeztetni erre. Megtanultuk észrevenni az embereket. Észrevenni bennük az embert. Sokan váratlan oldalukról mutatkoztak meg, önmagukra leltek a küzdelemben, a menekülésben, az együttérzésben. […]

Sokan közülük már megölték magukban a rabszolgát. Örökre. Sokaknál most zajlik a kistestvér-komplexus elhalásának fájdalmas folyamata. A több száz ismert orosz művésznek az agressziót támogató aláírása többet tett ezért, mint azoknak a páncélosoknak a kerekei, amelyeken az „ismeretlen” fegyveresek a Krímre érkeztek.

Janukovics felébresztette bennünk a méltóságot, Putyin a patriotizmust, bár eredetileg nem ez lehetett az elképzelésük. Mindenesetre egyszerűbbé tették a dolgok megértését. A fékevesztett „antifasiszták” mindenkinek megmutatták, milyen a fasizmus igazi arca. […] De ez az ő bajuk, nekünk megvannak a magunk problémái, amelyeket magunknak kell megoldanunk, amit meg is teszünk. A kérdés, hogy mennyi idő alatt és milyen áron. Mert a döntések meghozataláért felelősök nem becsülik az időt és nincsenek tisztában az árral.

Amint a Majdan harctérből múzeummá alakult át, a résekből előbújtak a lövöldözést átvészelő fosztogatók. Közönséges útonállók Robin Hoodoknak adják ki magukat, hátországi patkányok hősöknek. A valódi hősök folytatják a küzdelmet. A banditák által megsebzettekért és az elfogottakért. Az országért. A Majdan biztosította a szanálást, de csupán a katarzis előfutára lett.

Megtisztulás helyett egyelőre kozmetikai korrekciót kaptunk, a beígért lusztráció helyett a „váltókezelőket” fogdossák. A gyújtogatók biztonságban vannak. Önök úgy gondolják, hogy az illetékes szervek nem tudják, hol van Andrij Kljujev? Önök nem tudják, hogy Szergej Kljujev – Mezsigorje tulajdonosa – miért jár fel-alá a Radában és toboroz magának képviselői csoportot? Önök elhiszik, hogy az a bohóc Klincsajev a luhanszki pogromok igazi szervezője? Önök biztosak benne, hogy keresik a valódi ihletőket? Ki a veszélyesebb: a rémült Dobkin, vagy az érinthetetlen Medvedcsuk, aki nem futott el sehová, és, egyes források szerint találkozgat a megbízott államfővel, más állítások szerint pedig tulajdonképpen Ukrajna nevében tárgyal Putyinnal?

Manapság divat Churchillt idézni. Mondása, miszerint „Ha egy ország a háború és a szégyen közül a szégyent választja, mindkettőt megkapja”, klasszikussá lett. De van még két aktuális aforizmája. „A hadviselés lényegében melléfogások sorozata.” „A felelősség az az ár, amelyet a hatalomért fizetünk.”

„Mindenkinek, aki gyakran megfordult a Majdanon, volt egy napja, amikor valóban félt. […]

Emlékszem a félelmet felváltó megkönnyebbülésre, amikor (az emberek a téren) meghallották, hogy (a parlamentben) a plenáris ülés megkezdéséről döntöttek. Meglehet, volt, aki őszintén hitte, hogy éppen ott, a teremben megtalálják a megoldást, amely lehetővé teszi, hogy elkerüljük a mészárlást. […] Még odakint voltak a mesterlövészek, a medikusok fáradhatatlanul hordták a sebesülteket, a papok imádkoztak az elhunytakért, a védők pedig az utolsó csatára készültek. Nyugodtan és hétköznapian. És a hideg a szívből lassan átáramlott a fejbe. Utolért a kijózanító felismerés, hogy a hatalom már veszített (Janukovics, aki még a február 21-i megállapodás aláírása előtt pakolni kezdett, az elsők között értette meg ezt), hogy a megállapodás a formalizált ellenzék és a formális hatalom között már nem változtat semmin, hogy a győzelmet kisajátítók a nép sorsával fognak játszadozni és elveszejtik az országot.

Nagyon szerettem volna tévedni. Azok között, akik mostanság kerültek hatalomra, sokan vannak, akiknek a tisztességében nem kételkedem, akiket tisztelek, sőt, akikkel emberileg még szimpatizálok is. És éppen emberileg fáj, hogy némelyikük hagyja magát kihasználni, azáltal, hogy „elvonultak a terembe” és nem „maradtak a Majdanon”, ahol sokkal hasznosabbak lettek volna. A pillanat határozott cselekvést és energikus embereket, profikat és parancsnokokat követelt, s nem a hagyományos kvótákat, intrikákat, cseréket és adományokat, nem kísérletezést és panaszkodást.

Az emberek hétmérföldes léptekkel küzdik le a lakosságtól a népig vezető utat. A politikusok evolúciója, sajnos, sokkal lassúbb lefolyású.

Churchill alapján a politikusok tévedései és hibái okozták a kicsiny, de véres téli háborút a főváros központjában. „Az ellenzék erődemonstrációja megijeszti a hatalmat.” „Ha az ellenzék megmutatja, hogy kész visszavágni, megóvhatja a hatalmat attól, hogy kedve támadjon lövetni.” […] Efféle érveket hoztak fel a józanul gondolkodó emberek télen a „színpad vezetőinek” (a Majdan színpadáról van szó – a szerk.) január 19., majd február 18. előtt is. A „vezérek” ellenérvei ismertek: „Az országban nincs forradalmi helyzet.” „Nem állunk készen a háborúra.” Nem vállalhatjuk a felelősséget a lehetséges áldozatokért.” „Lefogja a kezünket a Nyugat, amely azt ismételgeti, hogy csak az áldozatokat kerüljétek.”

De hiszen a Nyugat csak akkor kapcsolódott be az eseményekbe, amikor felkeltek a régiók, a sebesültek és meggyilkoltak pedig egyedi esetekből statisztikai adatokká váltak. Most is csak azt követően kapcsolódott be a Nyugat az eseményekbe, hogy a Krímet de facto elfoglalták, és gyakorlatilag nincs esély a gyors és fájdalommentes visszaszerzésére. A Hrusevszkij utcai események után a további áldozatok elkerülhetetlenek voltak – világos lett, hogy a hatalom számára nincs visszaút. De hiszen kevesebb áldozat is lehetett volna, ha az utca érzi az ellenzék vezetőinek tényleges támogatását. Ám közülük senkinek nem volt a kezére tetoválva, hogy „In Re”.

Csak sejthetem, pontosan hol is ültek a mesterlövészek, és kitől kapták a parancsokat. De meggyőződésem, hogy a gyilkosságok elrendeltettek. A rendszernek nem volt egyéb eszköze arra, hogy megkísérelje megállítani ezt a tiltakozást. És ennek a rendszernek a kiépülésében részben azok is vétkesek, akik felváltották az elmenekült hatalmat. A megújulás reményét legyilkoló mesterlövész ott rejtőzik azon „nagyok” majd mindegyikében, akik tréfásan „kamikázéknak” nevezik magukat, de valójában azt remélik, hogy hosszú időre rendezkedhetnek be.

A zavaros kinevezések változatlanul divatban vannak. A gyilkosságok végrehajtói, megszervezői és megrendelői fájdalommentesen hagyták el Kijevet – ki figyelmetlenség következtében, ki – nevezzük nevükön a dolgokat – kereskedelmi alapon. Az erőszakszervezeteket, a fegyvereket, az utcát, a problémás régiókat nem vonták ellenőrzés alá – nem értek rá, a tárcákon és az pénzcsatornákon osztozkodtak. A krími problémát a legelején lokalizálni lehetett volna – volt rá lehetőség és készség. […] Amíg Kijev gondolkodott, megszállták a félszigetet. Máig várják ezt a parancsot a Krímen a katonák, a mi büszkeségeink és fájdalmunk. Már van miért büszkének lenni az országra, de változatlanul szégyenkeznünk kell az állam miatt. […] Nem provokálni? Bölcs dolog. Ugyanezt állították korábban a vezérek a Majdan-önvédelem fegyvertelen harcosainak. […]

Nyomást gyakorol a Nyugat? De hát ez nem az ő földjük. […] Ez a mi földünk. 41 júniusában Moszkva még akkor is egyre csak arra intette a határőröket, hogy ne reagáljanak a provokációkra, amikor a németek már bevonultak a breszti erődbe. Arról már nem is szólva, hogy a Nyugat (lassan, de elkerülhetetlenül tudatára ébredve annak, miféle szörnyeteget „békítgetett” mindezen idő alatt) annak kész segítséget nyújtani a védekezéshez, aki kész védekezni.

Mi készen álunk? Nem az emberekre gondolok, hanem az államra. […] Légmentesen lezárni a határokat, teletölteni üzemanyaggal a tartályokat, haladéktalanul megoldani az anyagi-műszaki gondokat, […] ellátni megrendelésekkel a hadiüzemeket és rendbe hozni a meglévő technikát, operatívan feltölteni a háborús időkre előírt létszámig a legharcképesebb egységeket, […], s végre valahára kinevezni a szárazföldi erők főparancsnokát. Mi lett elvégezve ebből? Tudomásunk szerint szinte semmi. Minek nevezzük ezt? Rövidlátásnak? Hozzá nem értésnek? Kishitűségnek? Amatőrségnek? Balgaságnak? Mindegy. Az elkerülhetetlenre készülni kell.

A Majdan már február 20-án győzött. De a politikusok ezt nem értették, és február 21-én elszaladtak a békéért Janukovicshoz. Megrettentek attól, hogy a háborút válasszák (amely már folyt) és a szégyent választották. […] Most ismét megállapodásra törekednek, ezúttal Putyinnal. […]

Nem tudunk harcolni? Szégyen összeesni még azelőtt, hogy eldördülne a lövés. Hogy az út végére érjünk, el kell indulni rajta. Hogy nyerjünk, lottószelvényt kell vásárolni. A rántottához tojásra van szükség. Különösen, ha fegyverolajon kell sütni azt. […]

(Fordította: hk)