Csoóri Sándor: Meghallod-e még?
Fakó nép, mennek a napok, az évek,
meghallod-e még néha
cipőd ideges kopogását a kövezeten
s elcsukló himnuszaidat?
Kivirágzik az idén is minden akác,
minden gesztenye, minden somfa.
Az országalapító kéz
naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben
s végigsimítja valamennyit.
Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,
akaratos kézre a lombok között?
Ráismersz-e suhanására magadban?
Vagy neked is már csak a balsors magyar?
Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:
sok már a sorvadt kísértet soraidban,
a megkérgesedett szemű távolodó;
sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is
úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit
hallgatna épp egy utcasarkon.
Lehetne száz okom hát, hogy múlt időben
beszéljek rólad, kihaló madárfajok
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,
mint a költészetem: a fájdalmakból is
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.
Fakó nép, mennek a napok, az évek –
meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban
s agyonénekelt himnuszaidat?
A hazaszeretet szép megnyilvánulása a Meghallod-e még? című Csoóri Sándor-vers, ám ez csak a végén derül ki. A „fakó nép” megszólítás a költemény legelején egyáltalán nem ígéri ezt, nem mondható hízelgőnek ez a „fakó” jelző, de mire a vers végére ér az olvasó, és az utolsó versszakban újra megismétlődik e megszólítás, már mindent másképp lehet látni. Ami az első soroknál még bizonytalan volt, az a végére megváltozik: lehet, hogy „fakó a nép”, melynek fia szólal meg e költeményben, de igencsak szereti e népet ez a megnyilatkozó. A vers minden sora sűrű szövésű gondolatokkal tesz tanúbizonyságot erről. Például finom szálakkal szövődik e költeménybe az „országalapító kézhez” fűződő kétely, hogy „ráismer-e” még a „fakó nép” erre az „akaratos”, de „fáradhatatlan” kézre, melyről mindenki tudja, az csakis Szent István keze lehet. A sorok közül szinte árad, hogy a megnyilatkozó nem szeretne áthidalhatatlan szakadékot érzékelni az egykori „kéz” és a mostani „fakó nép” között…
Penckófer János