Határvédő bánságok szervezése Boszniában

Sikeres magyar–török háború 550 éve

A szinte az egész XIV. századot felölelő Anjou-korban, a törökök európai hódításai előtt, illetve a balkáni oszmán terjeszkedés kezdeti időszakában Magyarország Közép-Európa meghatározó hatalma volt, mely Károly Róbert erélyes uralkodásának köszönhetően megszabadult a hazánkat csaknem darabjaira szedő kiskirályoktól, és jelentős gazdasági fellendülést élt meg. Fia, I. (Nagy) Lajos uralma idején pedig létrejött a magyar–lengyel perszonálunió (perszonálunió = két országnak csak az uralkodó személye általi egysége, belső autonómiájuk biztosítása mellett), s a király Dél-Európában, a Nápolyi Királyságban, illetve a Balkán-félszigeten is váltakozó sikerű terjeszkedő politikát folytatott. Ám amint az 1300-as évek végén, Luxemburgi Zsigmond kormányzásakor az Oszmán Birodalom Magyarország halálosan veszélyes déli szomszédja lett, királyaink és hadvezéreink előtt hatalmas feladatként tornyosult a török terjeszkedés megállítása.

Új király – börtönből a trónra…

Magyarország déli határai mentén már Zsigmond király uralkodása idején megkezdték a híres déli végvárrendszer kiépítését, mely két párhuzamos vonal mentén őrizte hazánkat. Nándorfehérvár hatalmas erőssége, „Magyarország kapuja” jelentette a várláncolat legfontosabb láncszemét, melynek első török ostromára 1440-ben került sor. Ám az erőpróba éppúgy magyar győzelemmel zárult, mint a 16 évvel későbbi nándorfehérvári diadal, egyik legkiválóbb hadvezérünk, Hunyadi János legjelentősebb győzelme, mely hetven évre elvette az oszmánok kedvét egy Magyarország leigázására törő újabb nagy hadjárat megindításától.

A csata után kitört pestisjárvány azonban a győztes hadvezért is magával ragadta. A Habsburg-házból származó V. László magyar és cseh király hatalomféltésből kivégeztette Hunyadi idősebbik fiát, Lászlót, a déli végek főkapitányát, a kisebbik fiút, a még csak 13 éves Mátyást pedig börtönbe vetette. A népszerű törökverő hős fiaival való leszámolás azonban országos felzúdulást váltott ki, így az uralkodó – elhagyva Budát – prágai várpalotájába, a híres Hradzinba távozott, magával hurcolva a fogoly Mátyást. Ám V. László nem sokáig élvezhette a Hradzin pompáját, mivel váratlanul elhunyt. Rebesgették, hogy a vele elégedetlen cseh nemesek segítették át, méreggel, a túlvilágra... S a cseh rendek az egyik tekintélyes főúri famíliából származó Jiri z Kunstatu Podebradot (magyarosan: Podjebrád Györgyöt) ültették Csehország trónjára, aki nemcsak a koronát, hanem elődje értékes foglyát, Mátyást is „megörökölte”. A befolyásos magyarországi Hunyadi-párt azonban elérte, hogy a fiatalabbik Hunyadi-fiút 1458-ban magyar királlyá válasszák, aki így, a börtönből kilépve, egyenesen a trónra került.

Külső fenyegetés, elhúzódó belharcok

A mindössze 15 éves uralkodó nem volt könnyű helyzetben. A Hunyadiak esküdt ellensége, a Mátyás által a nádori tisztségről éppen ezért leváltott Garai Miklós – több párthívével együtt – V. László rokonának, III. Frigyes német-római császárnak ajánlotta fel a magyar trónt, aki csak pápai közbenjárásra, és diplomáciai alkuk eredményeként mondott le trónigényéről. Közben a török is támadásba lendült, teljesen és végleg bekebelezte Szerbiát, s elfoglalta az Al-Dunánál álló két fontos várát is: Galambócot és Szendrőt, melyek a Magyarország elleni oszmán támadások ideális bázisaiul szolgáltak. Mátyás, felismerve a veszélyt, ellentámadásba lendült, mire a törökök visszahúzódtak Szerbia középső részébe, ám egy magyar sereg utánuk vonult, s győzelmet aratott felettük, rövid időre megszakítva a magyar–oszmán harcok véget érni nem akaró sorozatát.

Keményebb diónak számított a Felvidékre befészkelődött, megannyi várat és várost, köztük a magyar gazdaság számára nélkülözhetetlen bányavárosokat bitorló, hazájukban még a hitükért, Magyarországon viszont már csak anyagi értékekért küzdő cseh husziták legyőzése, mely feladatot a fiatal király erővel és ésszel oldotta meg. Előbb bevett néhány, kisebb-nagyobb erősséget, hogy megmutassa az erejét, majd a többi erődítmény őrségét válaszút elé állította: vagy önként meghódolnak, és megfelelő zsold ellenében beállnak a seregébe, vagy nincs számukra kegyelem. A husziták elgondolkodtak az ajánlaton, és szép számban kezdtek beállni Mátyás zászlai alá, aki makacs, korábbi bajtársaik ellenében is ügyesen felhasználta újonnan szerzett, harcedzett katonáit. Végül a husziták vezére, Jiskra is jobbnak látta, ha 40 ezer arany, Solymos és Lippa vára, valamint a hozzájuk tartozó birtokok törvényes megszerzése fejében lemond az addig kezében lévő erősségekről. Mátyás katonája, sőt bizalmas embere lett, akit uralkodója nemegyszer még követségbe is elküldött Konstantinápolyba. Na, erre mondják, hogy rablóból pandúr…

Újabb veszélyforrás: Bosznia

Szerbia végleges meghódítása után II. (hódító) Mohamed (újabb forrásokban: II. Mehmed) szultán figyelme a Dinári-hegység láncolatai által szabdalt, hegyes-völgyes Bosnyák Királyság felé fordult – aminek, persze, a legkevésbé a bosnyákok örültek. 1462-ben – hogy Magyarország irányából tehermentesítse tervezett boszniai hadjáratát – Ali béget rázúdította az Al-Duna és a Száva között húzódó Szerémségre, ám Pongrácz András magyar királyi főpohárnok hamarosan legyőzte az oszmán sereget, mire Ali – erősítést kapva – betört a Temesközbe, ahol Dengelegi János erdélyi vajda még fényesebb győzelmet aratott a támadók fölött. Ekkor pedig maga Mátyás lendült ellentámadásba, megadva a vert hadnak a kegyelemdöfést, sőt Szerbiába is betört, s diadalmasan tért vissza Nándorfehérvárra. Ám a szultán ezalatt lerohanta Boszniát, Kljucs várába szorította és megadásra kényszerítette, majd lefejeztette István királyt, Bosznia utolsó uralkodóját, s hatalmát kiterjesztette az egész balkáni országra, ahonnan egyaránt fenyegethette a Magyarországgal perszonálunióban lévő Horvátországot s így Magyarország teljes déli határvidékét, illetve a Velencei Köztársasághoz tartozó, az Adriai-tenger keleti partján húzódó Dalmáciát.

A boszniai török hódítás veszélye közös cselekvésre késztette a két fenyegetett államot, melyek megállapodtak, hogy Mátyás északról indít támadást Bosznia felszabadítására, míg a tengeri hatalomnak számító Velence sereget szállít át a tengeren, és egy görögországi partraszállással támogatja a magyar offenzívát, s a Pápai Állam is katonai segítséget ígért. 1463 októberében Mátyás át is lépte a Szávát, s még abban a hónapban megkezdte az egyik legfontosabb észak-boszniai város, az Orbász (régebbi forrásban: Vrbasz) folyó partján álló Jajca ostromát. A város nevét a szláv nyelvekben jajcénak nevezett tojásról kapta, lévén, hogy egy tojás alakú hegyre épült, melyet egy 1391 és 1404 között épült, erős vár koronázott. Magát a várost a lakosság segítségével hamar felszabadították, a Haram bég által keményen védett vár ostroma azonban hónapokig elhúzódott a védőknek kedvező, nehéz terepen. S Mátyás – a rá jellemző módon – maga is tevékenyen részt vett a várvívásban. Egy ízben Gerendai István nevű vitéze mentette meg az életét, lenyilazva a királyt célba vevő oszmán harcost… De­cember végén azután a kimerült őrség parancsnoka belement a vár feladásáról indított tárgyalások megkezdésébe, ám kikötötte, hogy szabad elvonulásuk során magukkal vihessék foglyaikat. Az utóbbi kikötést, persze, Mátyás felháborodottan visszautasította. „A legutolsó szolgát sem hagyhatom kezeitek között, foglyaitok megszabadításáért utolsó csepp véremet kész vagyok ontani” – jelentette ki. A kemény fellépés hatott, a törökök elengedték hadifoglyaikat, sőt többségük magyar zsoldba állt, hogy elkerüljék a szultáni megtorlást.

Oszmán ágyúk a Vrbasz fenekén

Jajca felszabadítása után még egész sor várat vívott meg sikerrel a magyar sereg, s mivel a Felső-Boszna és az Alsó-Drina folyók vidéke még török megszállás alatt volt, Mátyás folytatni akarta az oszmánoknak nem kedvező téli hadműveleteket, ám nyugtalanító híreket kapott cseh zsoldosok felvidéki betöréséről, így hazasietett, hogy rendet teremtsen. Megjegyzendő, hogy a velencei-pápai támadásból végül semmi sem lett…

1464 tavaszán II. Mohamed támadást indított Észak-Bosznia újbóli meghódítására, és ostrom alá vette Jajcát, melyet jól felszerelt és vitéz őrsége a nyomasztó túlerő ellenére is hősiesen védett, ám épp a nagy török túlerő miatt félő volt, hogy elvész a fontos vár. Mátyás ekkor kemény hangú levelet küldött a keresztes háborút hirdető pápának, szemére vetve, hogy hol van az ígért katonai segítség, mely nélkül egyrészt már a korábbi hadjáratát is folytatni tudta volna, másrészt most nem tudna a szultán támadni, ha más frontokon fenyegetve érezné magát. Igaz, az idős pápa egészségét felőrölte az általa meghirdetett keresztes háború kudarca, s elhunyt, hagyatékából pedig mindössze az adott korban, a háború drága volta miatt kis összegnek számító 40 ezer aranyat küldtek segély gyanánt a magyar uralkodónak, aki májusban mégis nekivágott újabb boszniai hadjáratának, melynek első célja Jajca felmentése volt.

II. Mohamed – akiben még elevenen élt az 1456-ban, Hunyadi János ellenében elveszített nándorfehérvári csata emléke és összes ostromágyújának magyar kézre kerülése – Mátyás közeledtének a hírére lövegeit sorban betaszíttatta a Vrbaszba, és elvonult a makacsul ellenálló város alól. Uralkodónk – kihasználva a szultán visszavonulását – megkezdte a Drina folyó mellékén sorakozó várak ostromát. Magyar zászlók kúsztak fel a boszniai ezüstbányák vidékét őrző Szrebernyik falaira, majd megkezdte az ezüstbányáiról híres, Szrebernyiknél erősebb Zvornyik ostromát, mely azonban elhúzódott, belenyúlt a télbe, s az utánpótlás akadozása, illetve a török felmentő sereg közeledése végül is arra késztette Mátyást, hogy visszavonuljon. Végül békét kötött a szultánnal, melynek értelmében Észak-Bosznia Magyarország birtoka lett, ahol megszervezték a határvédelmi feladatokat ellátó Jajcai és Szrebernyiki Bánságot, melyek – nem utolsó sorban váraik révén – jelentősen megerősítették a magyar déli végvári rendszert, mely még évtizedekig sikeresen védte Magyarországot a török veszedelemtől.

Lajos Mihály