Mindent csak tiszta forrásból

Rovatunk mostani, az ungvári járási Rát kézműveseit, hagyományőrzőit bemutató részében azt igyekszünk bebizonyítani, hogy a munka mellett igenis lehet foglalkozni a hobbival, szenvedéllyel, hagyományőrzéssel is.

Nem XXI. századi otthon

Illár Lénárd, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Ráti Általános Iskola biológiatanárának otthonába lépve az ember úgy érzi, legalább száz esztendőt ugrott vissza az időben. Tekintélyes régiséggyűjteménnyel rendelkezik, melynek darabjai otthona földszintjén kiállítva, felfüggesztve, igazi kis házimúzeumot alkotnak. Gyűjteményében régi konyhai eszközök, edények, bútorok, festmények, játékok is megtalálhatóak. Mániája a technika, így rádiógyűjteménnyel is rendelkezik. Volt kitől örökölnie a régiségek iránti szenvedélyét, hiszen szülei is „gyűjtögetők” voltak.

– Egyetemista korom óta gyűjtöm a régiségeket. Ez a szenvedélyem később csak fokozódott. Régen szerveztünk régiségkiállításokat az iskolában. Ha volt olyan dolog, amit a gyerekek már nem akartak hazavinni, én elhoztam, „gondozásba vettem”. A digitális átállás után sok helyen állítottam be az antennákat. Sok padláson jártam, s ha ott megláttam valami régiséget, elkértem. Sokan kidobják a régi holmikat, amik aztán az enyészeté lesznek. Pénzért nem igazán vásároltam ilyesmit. A rendszerváltás után az embernek minden pénze odalett, arra nem jutott, hogy fizessek is a szenvedélyemért. De ismernek a faluban, így sok dolgot ideadnak, már csak a munka fejében is. Igaz, volt, hogy nem adtak ide valamit. Kitették, aztán tönkrement. Interneten utána szoktam nézni, melyik tárgy milyen korabeli. Sok dolog régen még működött is, például a rádiók egy része, de bizonyos alkatrészeiket már nem tudom korabelivel pótolni. Húsz évvel ezelőtt egyébként rádiótechnikai kört is vezettem az iskolában. Sok régi könyvem is van, némelyik az 1800-as évek elejéről származik. A kedvenc tárgyam, ahogy a fiam nevezte, az arab emírség kincse. Ez egy nagy réztálca, amelynek összecsukható lába van, a tálca vésett, van rajta gyertya-, cigaretta- és gyufatartó. Erről nem tudjuk, honnan származik, mert nem igazán találtunk hozzá hasonlót, még az interneten sem. Családi örökség, de nincs kitől utánakérdeznem, honnan származik.

Kétszer imádkozik…

Illár Árpád életében kisgyermekkora óta jelen van a zene.

– Zenéléssel már az elemi iskolában elkezdtem foglalkozni. Nagyon jó tanáraim voltak, id. Orémus Kálmán, majd pedig a fia és Simonovszki Ferenc. Ők voltak azok, akik igazán hatással voltak rám. Egy évet a szürtei középiskolában tanultam. Itt kezdődött a komoly zenei felkészülés. Elvégeztem az Ungvári Zádor Dezső Szakközépiskolát, aztán Lembergben tanultam Mikola Kolesszánál. Akkoriban a Tanítók Házában én vezettem a fiúkórust, közben pedig énekeltem a tanítók énekkarában is. A lembergi konzervatórium elvégzése után be kellett vonulnom katonának. Miután hazajöttem, fél évet Domonyán töltöttem a kerületi művelődési ház igazgatójaként. Aztán áthelyeztek Szerednyére zeneiskola-igazgatónak. Tizenhárom évet töltöttem ott, én vezettem a szőlészkórust is. Akkoriban lett lehetőség Kereknyén művészeti iskolát nyitni. Egy művészeti iskolának sokkal átfogóbb lehetőségei vannak, mint egy zeneiskolának, hiszen ott a képzőművészettől a táncoktatásig sok minden belefér. Jövőre lesz 25 éve, hogy ott vagyok igazgatóként. Közben családot alapítottam, és egyre inkább a zeneiskolákra, művészeti iskolákra összepontosítottam. Felkaroltam a falu zenei nevelését is. Fiókintézetet nyitottunk Ráton, Szürtében és Baranyában. Szívemen viselem a környező falvak és Kárpátalja zenei nevelését. Magam is írtam már zenét, készítek kórusfeldolgozásokat. Azokat az énekeket is próbálom feleleveníteni, amelyeket őseink énekeltek. Nem állok meg annál a szintnél, amit megkövetelnek a tantervek. A zenei nevelést mi már az óvodában elkezdjük. Van Kodály Zoltánnak egy érdekes gondolata, amit gyakran emlegetek a szülőknek: „A gyermek zenei nevelését a születése előtt 9 hónappal kell elkezdeni”. Magas szinten áll nálunk az egyházi éneklés. E szempontból Rát énekcentrikus falu. Ha különböző alkalmak, ünnepségek vannak, református, görög- és római katolikus énekek is felcsendülnek. Ezeket az Úr sok-sok éven keresztül megőrizte. Erre helyezem most a legnagyobb hangsúlyt a munkámban. Összehasonlítom és tanítom a különböző felekezetek énekeit, zsoltárait, dicséreteit. A ráti református gyülekezet nagyon jó hangú, és amikor felzendül az ének, mindig érvényesül a mondás: „Aki énekel, kétszer imádkozik.”

Az év – mosolydíjas – embere

Palotai Etelka, a helyi iskola egykori, mosolydíjjal és Az év embere díjjal kitüntett magyartanára nemcsak érdeklődik a néprajzzal kapcsolatos dolgok iránt, de tesz is azért, hogy népi örökségünk megmaradjon.

– 1974-ben kezdtem neki ennek a munkának, és nyugdíjazásomig, 2010-ig folytattam. Míg dolgoztam, húsvéti rendezvényeket, április bolondja-estet, néprajzi esteket is szerveztem, utóbbit „Csak tiszta forrásból” mottóval. Megmozdult olyankor az egész falu. A gyerekek felmentek a padlásokra, idős embereket kerestek fel, akik be is engedték őket, mert olyan dologról volt szó, amit Etelka néni szervez. Megtelt az iskola folyosója, minden osztálynak volt külön asztala, amit a zsűri felmért, megnézte, kinél van a legtöbb szólás, közmondás. Előkerültek a régi kézimunkák a szekrényekből, a gyerekek tudták, milyen a torockói vagy épp a buzsáki hímzés. Egyik néprajzi hét úgy állt össze, hogy hétfőn mesék, mondák dramatizált változatait adtuk elő nyitányként. Kedden közmondásokat, szólásokat, szóláshasonlatokat kellett megjeleníteni rajzban, amikből aztán kiállítás nyílt. Szerdán népi játékok, mondókák előadása folyt, csütörtökön népi hímzésekből volt kiállítás. Pénteken néprajzi tárgyakat, mozsarakat, szilkéket, bölcsőket, motollákat, szenes vasalókat mutattunk be többek között. A tanulók emellett népi játékokat, lovagoltató verseket, kiszámolókat, névcsúfolókat mutattak be. Az eredményhirdetésre, a díjak átadására, táncházra szombaton került sor. Ekkor kapta meg egyik alkalommal Kótyuk István tanár úr, Rát leghíresebb embere Az év embere díjat. Az én osztályom múzeum is volt egyben.

Élet és munka

Illár Etelka kézimunkáiról mesélt.

– Az élet hozta, hogy elkezdtem ezzel foglalkozni. Amikor fiatal voltam, a szüleinknek nem igazán volt idejük foglalkozni velünk ilyesmik terén. Megmutatták ugyan, de mindenkinek ott volt a gazdaság, a munka, a család. A szomszédasszony igen értett ehhez. Gyermekként mindig mentem hozzá, figyeltem, ahogy dolgozik, úgyhogy rájöttem végül magamtól, mit hogy kell csinálni. A front után, 1946-47 környékén már foglalkoztam vele. Amikor belemerül az ember, már tudja, mit hogyan kell csinálni. Vasárnap délutánonként leültem, gondolkodtam, leírtam magamnak, ha valami újat akartam kivitelezni, hogy hogy is kellene. Hétfőn pedig neki is fogtam megcsinálni. Vettünk pamutot, cérnát, no, de ki kellett találni, hogy szövésnél például hányszor kell átdobni a szálakat. Szőttem pokrócot is. Elhasznált, ócska ruhákat hasgattam fel, abból készítettem. Meg persze tízes cérnából. Használtam színes üvegspárgát is. A szomszédasszonyok segítettek azt lebontani. A csíkozást mindig megterveztem munka előtt. Volt, hogy Szlovákiában láttam egy mintát, gyorsan lerajzoltam, szálanként, hogy meg tudjam én is csinálni. De az ilyesmit elmagyarázni is sok. Tudni kell, melyik színből hány szál kell. Rengeteget szőttem. A faluban ritka az a ház, ahova ne mentem volna segíteni legalább. Télen ilyesmivel foglalkoztunk. Sokszor éjfél utánig is dolgoztam. Kellett is, mert régen a függönyt, asztalterítőt, ágyterítőt, mindent kézimunkával csináltunk. Átmentünk néha a szomszédasszonyhoz, beszélgettünk munka közben. Ezzel töltöttük az életünket.

Eltűnőben Isten patikája

Szuperák Sarolta és lánya, Viktória már több alkalommal segített egy-egy falubelijük betegségén, sérülésén, gyógynövényekből készült kenőcseikkel, olajaikkal.

– Mindig közel voltunk a gyógynövényekhez, de komolyabban csak 2000-ben kezdtünk el foglalkozni velük – emlékszik vissza Sarolta. – Hozzánk került, kölcsönbe, Maria Treben Egészség Isten patikájából című könyve. Az egész könyvet átírtam. Akkor kezdtük el keresni és hasznosítani ezeket a dolgokat. Orbáncfűolajat például szinte rögtön csináltunk. Az olyan sebeket is képes begyógyítani, amit még a világháborúban szerzett valaki. De 2-3 nap alatt a kutyaharapást is begyógyítja. A gyógynövények egyre inkább eltűnnek. Nemrég végigjártuk az egész környéket, de alig találtunk néhány martilapu levelet. Mindenütt csak a dágvány, az óriási fű van. Lassan nem lesznek már gyógynövények. Művelt földterület mellől nem merjük szedni őket, ha vannak is, mert ott permeteznek, műtrágyáznak a gazdák. Csak olyan helyen lehet gyűjteni, ahol ilyen nincs. Például legelőn.

– Dolgozott nálunk egy bácsi, aki még katonaként szenvedett komoly sérülést – folytatja Viktória. – Valami kémiai anyag ráömlött a lábára, amin azóta sem gyógyult be a seb. Néhányszor megkente az orbáncfűkészítménnyel, és sokat javult a sebe. Most már nem nyílt. Aztán volt, hogy egy régóta sántító fiatalemberen segített. Neki régen ráesett egy vas a lábára, és kiszakított egy darabot a sarkából. Hiába járta az orvosokat, nem gyógyult be neki. Ajánlottam neki ezt az olajat, és bevált.

Honnan az orbáncfű ereje? Saroltától megtudtam: „Treben könyve azt írja, hogy amikor Jézust keresztre feszítették, a vére lecsepegett az orbáncfűre. Ettől olyan gyógyerőt kapott, hogy mindent képes begyógyítani. Sokan küzdenek csontproblémákkal. Arra nagyon jó a nadálygyökér. Az emberek irtják a kertjeikből, pedig képes összeforrasztani csontokat, teljesen meggyógyítani csontsérüléseket. Ebből zsírt készítünk. Ki kell szedni a gyökereket, megpucolni, majd megmosni, ledarálni vagy apróra vágni, forró sertészsírba tenni. Fél kilóba egy jó marékkal szórunk. Legfeljebb egy percig kell csak így „sütni” majd levenni, másnapig állni hagyni. Aztán csak meg kell melegíteni, és lehet használni. De az emberek valahogy nem igazán hisznek a gyógynövények erejében.

Sokszor tehát csak a kertbe kellene kimenni orvosságért, de, ahogy azt Viktória is elmondta: az emberek vagy nem hisznek a gyógynövények erejében, vagy „ha hisznek is, nincs elég kitartásuk a használatukhoz.” Lassan sürgetővé válik e növények felfedezése, hiszen eltűnőben vannak, sokszor Sarolta és Viktória is csak piacon jut hozzá egy-egy „alapanyaghoz”.

Seprűkötés az olimpián

Nagy Ernő, a helyi iskola egykori munkatanára diákjainak seprűkötést is oktatott az órákon.

– Régen még kellett a seprű. Míg nem voltak a műanyag kefék, addig volt rá szükség. Nálam úgy kezdődött a seprűkötés, hogy szétbontottam régi seprűket, mert kíváncsi voltam, mi van azokon belül. Aztán próbálgattam összerakni őket. Kezdetben még nem volt nekem cirok termesztve, csak később kezdtem el vetni, amikor már komolyabban foglalkoztam vele. Illár Lénárd termesztette a cirkot, én meg aztán feldolgoztam. A gyerekekkel is próbáltam megszerettetni ezt a mesterséget. Volt bemutató órám is ebből, még járási olimpiára is mennünk kellett megmutatni, hogy mit csinálunk műhelymunkán. Magunk készítettük a nyelet is a seprűhöz. A gyerekeknek tetszett ez a munka, élvezettel foglalkoztak vele. Kettő összepászítgatta a cirkot, másik kettő felkötötte a nyélre, és így tovább. Fokozatosan dolgoztunk, hogy mindenki kipróbálhassa a munka mindegyik fázisát.

Bár tény, hogy sokan nem értékelik már a régi mesterségeket, s mindazt, amit a jó mesteremberek elkészítenek, és úgy alkotnak meg, hogy az tartson is, még nem késő felfedezni, mennyi érték rejlik körülöttünk. Elég csak kimenni a mezőre, átmenni a szomszédba, vagy bekukkantani a régi iskolába.

Akinek van kiegészítenivalója Rát múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta