„De férjük, fiuk nem jön meg már…”

A sztálinizmus áldozataira emlékeztek

2014. november 27., 06:30 , 724. szám

November 20-án emlékeztek meg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének diákjai a 70 évvel ezelőtt a kollektív bűnösség elve alapján kényszermunka-táborokba hurcolt magyar férfiakról.

Az esemény, ahogyan azt Orosz Ildikó, a Rákóczi-főiskola elnöke is hangsúlyozta, közös fájdalmunkra hivatott emlékezni és emlékeztetni, hiszen miután 1944-ben „bejöttek az oroszok”, sok ezer magyar férfit vittek el a sztálini lágerekbe. Voltak, akik önként indultak el, hiszen mindössze 3 napos helyreállító munkára hívták őket, mondván: helyre kell állítani a II. világháborús harcokban megsérült utakat, hidakat. A magyar férfiak azonban „csak a szolyvai gyűjtőtáborban döbbentek rá arra, hogy nem hidakról, építkezésről van szó, hanem Gulagról” – idézte az eseményeket a főiskola elnöke. – „Több ezer apa, fiú, testvér, gyermek maradt ott, akiknek utódai nem születhettek meg. Egy bánatuk, bűnük volt: az, hogy magyarnak születtek, s azt meg is vallották. Ugyanis aki nem vállalta magyarságát, azt felmentették, otthon maradt. Nem tudjuk, mi hogyan cselekednénk, hiszen egy sokkal kényelmesebb, nyugodtabb korban születtünk. Kis kihívások állnak előttünk, és ezeket sem tudjuk mindig úgy vállalni, ahogyan őseink, akik a nagy kihívások előtt is egyenesen tudtak állni.” Feladatunk ezért az, hogy nem feledjük el őket, minden éven emlékezünk és emlékeztetünk másokat népünk nagy bánatának 70 évvel ezelőtt történt eseményére, amelynek következményeit a mai napig érezzük.”

Soós Katalin, a Felsőfokú Szakképzési Intézet igazgatója a megemlékezés kapcsán kiemelte: az intézményben fontosnak tartják megemlékezni őseinkről, hagyományainkról. A diákok zenés-verses előadásában főként a zsarnokságról, elnyomásról, szenvedésről beszélő versrészletek hangzottak el neves magyar költők tollából, illetve azon lágert megélt férfiaktól, akik versbe foglalták mindazt a csalódottságot, haragot és szenvedést, amelyet az elhurcolás és az ártatlanul elszenvedett munkatábor okozott számukra. Ezrek élete, sorsa, történelmünk talán legszomorúbb fejezete elevenedett meg a sorokat hallgatva. Többek között: „Valahol egy asztalon határvonalat húznak és indul a halálmenet, százezrek sírja jeltelen, százezrek emléke említetlen.”; „Fekete vérrel ír a tollam, a sok elhurcolt férfi hol van? Özvegyek könnye hull a hóra, várva rejtelmes virradóra. Fiúra, férjre némán várnak, szemükben örök tűz a bánat. […] De férjük, fiuk nem jön meg már…”

A megemlékezést nemzeti imánk, a Himnusz zárta.

E. M.