Zoltán újratemetve: Premier az emlékezés jegyében

2014. november 27., 06:30 , 724. szám

A sztálinizmus áldozataira, az 1944-ben „málenykij robotra” hurcolt férfiakra e napokban emlékező kárpátaljai magyarság november 21-én láthatta első ízben a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház legújabb előadását, mely a budapesti Nemzeti Színházzal és a Zsámbéki Színházi Bázissal közös produkció. Zelei Miklós darabját Vidnyánszky Attila rendezésében mutatta be a társulat.

Kárpátalján senkinek sem kell – remélhetőleg – hosszasan magyarázni, hogy miről, kikről szól a darab: rólunk szól. Adott Kisszelmenc és Nagyszelmenc, az 1944-ben a történelem és a határ szögesdrótja által kettéosztott ikerfalu. Mindkét településrészt magyarok lakják, az egyik oldalon mégis csehszlovák állampolgárok voltak évtizedekig, majd szlovák állampolgárokká lettek, a másikon szovjet magyaroknak, utóbb „ukránoknak” hívták őket. A szögesdrót nemcsak a birtokrendszert alakította át – ezt a kolhozosítás később úgyis felülírta –, hanem az emberi kapcsolatokat is. Családok szakadtak szét, szerelmek maradtak beteljesületlenül és barátságok lehetetlenültek el, méghozzá örökre.

Zelei Miklós budapesti zsurnaliszta, író még az 1990-es években kezdte kutatni a tragikus sorsú falu történetét. Munkájának eredményei 2000-ben megjelenhettek A kettézárt falu című dokumentumregényben. Zelei nem érte be a kutatással, egyik szószólója lett a kilencvenes évek végén a határ megnyitására irányuló törekvéseknek, melyek eredményeként 2005-ben határátkelő nyílt a két településrész között. Ám még ez sem volt elég: néhány évvel ezelőtt színpadi művé gyúrta a falu történetéről összegyűjtött ismereteit.

Egy tragikus szerelem köré épül az előadás. Zoltán Zoltánt (Rácz József) 1944-ben gyakorlatilag a lakodalmáról viszik el a Gulagra, s mire hazatér, szerelme, Juli (Tarpai Viktória) a határ túloldalán meghal. A szerelem ugyan halálig tart, Zoltán agglegényként éli le az életét, ám holtukban sem nyugodhatnak békében egymás mellett a menyasszony és vőlegény: a vasfüggöny nem engedi. Családja és a falu lakói teljesíteni akarják Zoltán utolsó kívánságát, ezért elindulnak a koporsóval, hogy az elhunytat menyasszonya mellé temessék el, ám a határ, pontosabban az azt fenntartó rendszerek és emberek rendre meghiúsítják a próbálkozásaikat.

A történet a második világháború végén kezdődik a szovjet–csehszlovák határszakasz kijelölésének idején, majd a szocializmus korszakában folytatódik, s napjainkban, az ukrán–szlovák határon ér véget. A falusiak többször is, mondhatni minden korszakban nekifutnak az újratemetésnek, mindannyiszor sikertelenül. Eközben a koporsó ott billeg és bukdácsol a szögesdrót előtt-mögött, úgy hánykolódik a hatalmasok és a politika kényének-kedvének kitéve, akárcsak a hordozói, akik minden emberi gyengeségük, gyarlóságuk ellenére, gyakorlatilag öntudatlanul véghezviszik a legnagyobb hőstettet: több mint fél évszázad múltán is megmaradnak magyarnak, nem feledik, hogy kik laknak a szögesdrót túloldalán, s legfőbbképpen nem feledik a kötelességüket: Zoltánt újra kell temetni, mert együvé tartozik a menyasszonyával, amiként Kisszelmenc Nagyszelmenccel. (Óhatatlanul megkörnyékezi az embert a gondolat, hogy újraegyesíteni a holtak mellett az élőket sem ártana, ám hagynunk kell témát, megoldandó feladatot az utókorra is.)

Azonban nagyot csalódtunk volna, ha Vidnyánszky Attila ennyivel beéri. Az egyszerű történetmesélés helyett egymáshoz hol szorosabban, hol lazábban, néha csak az azonos korszak és társadalmi rendszer okán kapcsolódó jelenetek sorát kapjuk, amelyeket a néhai szerelmespár, illetve Zoltán koporsójának időnkénti felbukkanása tart össze. Ebbe a szovjet korszakot megfestő történet- és érzelemkavalkádba belefér Gagarin űrutazásának szürreálissá érlelt emléke éppúgy, mint a halálos afganisztáni szovjet kaland „termése”, az onnan hazaérkező cinkkoporsók, amelyekben a katonák földi maradványai mellett a csempészett ópium is elfér. A határt őrző Izumrud Abdullovics Szultannuradov őrnagy (Ivaskovics József), és segédtisztje, Glubinko hadnagy (Sőtér István) kettőse szinte külön előadást varázsol az előadásba.

Az abszurd, helyenként bohózatba hajló helyzetek „realistább” jelenetekkel váltakoznak, amelyekben a párbeszédek néha úgy hangzanak, mintha szó szerint Zelei dokumentumregényéből másolták volna ki a szöveget. Ezeket a „tényközlő” betéteket olyan epizódok ellensúlyozzák, melyekben játszani engedi a színészeit a rendező. Jó példa erre a kolhozista Bözse néne (Kacsur Andrea) lendületes és alaposan kidolgozott monológja.

Az egész előadást egyfajta kettősség jellemzi: néha olyasmit üzen a rendező, amit az eszével fog fel az ember, máskor viszont lírai és megható a játék, olyannyira, hogy titkon benyúlsz a szemüveged mögé és kidörzsölsz egy könnycseppet a szemed sarkából. Mindezt Vidnyánszky egyedi képteremtő képessége és formanyelve gyúrja egységbe.

Zoltánt végül mégsem sikerül kedvese mellé temetni. Az utolsó jelenetben két felállított koporsóban jelennek meg előttünk Julival, boldogan kacagva megfogják egymás kezét, s elszaladnak, eltűnnek a színpad sötét hátterében. Talán azt jelenti ez a befejezés, hogy ami a földön lehetetlennek tűnik – mármint az újraegyesítésük –, az a túlvilágon megtörténhet, mert vannak dolgok, amelyek felett nincs hatalma az evilági hatalmasoknak, s amíg hisszük, hogy így van, addig a remény se hal meg.

Mint a rendező nem egy korábbi előadása után, a néző most is az élménytől letaglózva tántorog ki a színházból, ám ezúttal is ott motoszkál benne az érzés, hogy a produkció még nem készült el teljesen. Mintha egy végeérhetetlen alkotói folyamatba pillanthattunk volna bele, mintha egy nagyszerű festmény vázlatát látnánk, amely magában hordozza a páratlan műalkotás ígéretét, ám az ígéret beteljesülésére még várnunk kell, amíg az utolsó ecsetvonásokat meg nem ejti a művész.

Azt mondják, kockázatos olyan témát, történetet feldolgozni, amely nem érett személytelen történelemmé, mert a néző tapasztalata, érzelmei felülírhatják a rendezői szándékot. A két Szelmenc elválasztása óta éppen hetven esztendő telt el, de Vidnyánszky, a beregszászi színház előadása bebizonyították, hogy mi, kárpátaljaiak még mindig nem vagyunk képesek elfogulatlanul, érzelemmentesen szemlélni múltunk e szeletét (talán mert nem vagyunk megbékélve a jelenünkkel sem). Legalábbis azok bizonyosan így vannak vele, akik koruknál fogva még megtapasztalhatták, hogy mi az a vasfüggöny, mit jelent elveszíteni családtagokat, mit jelent a felismerés reménytelensége, hogy annak az átkozott rendszernek nem lesz vége, amíg én élek, s milyen a megdöbbenés, hogy a vasfüggöny mégis leomlott… De egye fene, legyen így, mert talán éppen ezáltal kaphatunk mi többet ettől a produkciótól, mint bárki más emberfia kerek e világon! Szerencsére felnőtt időközben egy „határtalan” generáció Kárpátalján, majd ők is elmondják, mit gondolnak mindarról, ami számukra már valóban történelem.

ntk