Az egyperces novellák mestere

Százharminckét éve született Örkény István.

A valóság és leginkább az a korszak, amelyben élünk, úgy ahogy van, abszurd legalábbis, ha az Örkényi szemléletmódot próbáljuk meg magunkévá tenni, és követni. Irodalmi pályafutásának jellemzésére talán ezt a mondatát lehetne kiemelni: „Az ember, ha mégoly biztosan áll is a lábán, mihelyt egyet lép, reszkírozza a hasra esést.” –A Nászutasok a légypapíron című novelláskötet (1967) előszavában olvasható. Ha Örkény nevét kimondjuk, talán mindenkinek az egyperces novellák jutnak legelőször az eszébe róla, hiszen vitathatatlanul ő volt az egyperces novellák nagy mestere. A világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője. Élete csakúgy, mint irodalmi látásmódja, tele volt reszkírozott hasra eséssel, annak ellenére, hogy sokszor biztonságosnak tetsző cölöpökön állt.

De hogyan is kezdődött, e különleges látásmód kibontakozása? Hogyan jutott el Örkény a valóság abszurddá nyilvánításához? Miért tekintett a világra a fejjel lefelé? Talán mindezekre életútjában találhatunk választ.

1912. április 5-én Budapesten született, jómódú polgári család fiaként. Apja Örkény Hugó patikus, zsidó származású, eredetileg Ösztreicher nevet viselő, szeszgyáros família sarja. Édesanyja Pető Margit. 1930-ban a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, a fiú követi a családi hagyományt. A humanista szellemű piarista gimnázium érettségijével előbb maga is gyógyszerész szakot végez az egyetemen, de utána megszerzi a vegyészdiplomát is. Közben azonban a gimnáziumi évek óta az írónak induló nemzedékhez tartozik (Szabó Zoltán, Thurzó Gábor, Boldizsár Iván osztálytársa, Sík Sándor irodalomtanára volt).

1938-ban - rendőrhatósági figyelmeztetésre - apja Londonba küldi; ahol egy orvosi folyóirat kiadásban vett részt. 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. 1940-ben, a kirobbanó világháború hírére hazatért, ismét beiratkozott a műegyetemre, 1941-ben kapott diplomát. 1942 áprilisában vonultatták be katonának, májusban indult a 2. Magyar Hadsereg katonájaként a doni frontra. 1943-ban hadifogságba esett. Csak 1946 karácsonyán térhetett haza.

Egyetemista korában novellái jelentek meg különböző folyóiratokban (az első a Vándor Lajos szerkesztette Keresztmetszetben, amely ennek a nemzedéknek egyik gyülekezőhelye volt).

 1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgja. 1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. A forradalomban való részvétele miatt 1958-63-ban nem publikálhatott. Nemzedékének egyik legjobb nyelvi felkészültségű tagja volt: latinul, németül, franciául, angolul biztonságosan írt, olvasott és beszélt. Később a hosszú hadifogság is alkalmat adott neki a továbbtanulásra, otthonos lett az orosz nyelvben is. A vegyész-gyógyszerész szakképzettség és a széles körű nyelvismeret lehetővé tette, hogy amikor a történelmi sors kizárta az irodalomból, anyagi gondok nélkül bármikor megélhessen gyógyszergyári szakemberként is, műfordítóként is.

25 éves korában jelent meg első novelláskötete, a Tengertánc. Azonnal felismerték, hogy jelentékeny elbeszélő tehetség jelentkezett. A címadó Tengertánc – abszurd történet egy elmegyógyintézet ápoltjairól, akik fellázadnak és átveszik az uralmat a normális emberek fölött – jól érezhetően a fasizmus világveszedelmének mulatságos rémképe volt. Ez az abszurd-groteszk látomás a tulajdonképpeni bevezetés életműve legfejlettebb, világhíressé emelkedő korszakához.

A második világháborúban munkaszolgálatos volt az orosz fronton. 1945 után születnek meg a háborút, a hadifogság élménykörét feldolgozó művek, például Lágerek népe, Emlékezők. Az 1960-as években talál rá igazi hangjára: Egyperces novellák, Rózsakiállítás, Tóték, Macskajáték (az utolsó 3 kisregény, amiből az utolsó 2 dráma). 1979-ben halt meg szívbetegségben Budapesten.

Örkény átélte a második világháború szörnyűségeit, megélte az ’56-os forradalom bukását, és a sztálini diktatórikus rezsimnek is polgára lehetett. Talán mindezen életélmények vezették az írót a groteszk szemléletmódhoz. A groteszk mű egy diszharmonikus, sarkaiból kifordult és a józan ész szabályait nem tisztelő világot tár az olvasó szeme elé, így a groteszket leginkább az átmeneti és válságos korok alkotói érzik magukhoz közelállónak, kifejezhetik vele legmélyebb, legsúlyosabb mondanivalójukat, s azt is, hogy a legbizonyosabbnak látszó dolgok léte mennyire esetleges. A groteszk fordított értékrendű világ, melyben nem érvényesek a valóság törvényei, emellett egymásnak ellentmondó esztétikai minőségek egymás mellé rendelése, és éppen ez az egymásnak való ellentmondás képes kifejezni a XX. század emberének zaklatott világát.

„Azt az alapvető meggyőződésemet, hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen és céltalan.” – Örkény.

Váradi Enikő