Készül Aknaszlatina történeti monográfiája

2015. április 15., 09:39 , 744. szám

Az Aknaszlatinán élő, nyolcvanöt éves Sóbányi Imre meglepően sokat tud a sóbányászata miatt híressé vált máramarosi település múltjáról. 1944-ben, tizennégy évesen került családjával Szlatinára, ami nagyon megtetszett neki, igyekezett az akkori idős emberektől, továbbá régi iratokból és forrásokból is mindent megtudni a település és a sóbányászat múltjáról. Az azóta eltelt 71 év alatt is sok változás történt a településen, amelyeket Imre bácsinál pontosabban senki nem tud elmondani. Nyugdíjba vonulásáig vasutasként dolgozott, ő volt Szlatinán az állomásfőnök, a KMKSZ-nek alapító tagja, a helyi alapszervezetnek 16 éven át volt az elnöke. Nem véletlen, hogy a helyi középiskola tanulói is minden esetben őt keresik fel, ha a nagyközség történetéről akarnak írni. Imre bácsi nemrég balesetet szenvedett, ami miatt nehezen tud mozogni. Hogy ne unatkozzon, ifj. Sari József rábeszélésére nekikezdett Aknaszlatina monográfiájának megírásához. Mi otthonában munka közben zavartuk meg, amikor a 108. oldalon dolgozott, és beszélgettünk vele a maga mögött hagyott 85 évről.

– Minek a hatására döntött úgy, hogy belekezd és megírja Aknaszlatina történetét?

– Gyerekkoromat a Fejér megyei Sárkeresztúron töltöttem, 14 éves koromig. Nagyon sok emlékem van abból az időből, de azóta, több mint hetven éve nem jártam azon a vidéken. Egyik gyerekkori barátommal néhányszor beszéltünk telefonon, aki arra kért, hogy ha ilyen jó emlékezőtehetségem van, jó lenne, ha leírnám, mi maradt meg egy suhancnak az emlékeiben, érdekes lesz összehasonlítani az ott élők visszaemlékezéseivel. Nos, én írtam 25 gépelt oldalt, és elküldtem neki. Amikor ezen dolgoztam, nálam járt Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke, aki azt javasolta, hogy inkább Szlatina múltjáról írjak. Nos, így kezdődött, most már a 108. oldalnál tartok.

– Imre bácsi családja hogyan került Aknaszlatinára?

– Több mint egy évszázaddal korábban Aknaszlatináról származott el a családunk, erre utal a Sóbányi név is. De a nagyapám a tanítóképző befejezése után Rozálián volt tanító a Tisza túloldalán, a mai Románia területén. Abban az időben az egy 6 000 lelkes színmagyar község volt, négy tanerős magyar iskolával. Ma egyetlen magyar ember sem él ott. Később a nagyapám elvégezte az egyetemet is, és az újpesti polgári iskolának lett az igazgatója. Apám Újpesten érettségizett, majd a budapesti egyetemen gyógyszerésznek tanult. Később a kőrösmezői patikában volt gyakornok, majd mint diplomás gyógyszerész megint Máramarosba ment, Nagybocskóra. Ott volt a románok bevonulásakor. Nem volt hajlandó felesküdni Romániára, ezért kitoloncolták, pontosabban áttették a Tiszán, a Csehszlovákiához került oldalra. Visszament hamarosan a Trianon után megmaradt Magyarországra, ahol a Vas megyei Körmenden lett gyógyszerész, ahol megismerkedett az anyámmal. Amikor összeházasodtak, az apám megvásárolta a Szolnok melletti Tószeg patikáját, ott születtem én 1930-ban, majd 32-ben a húgom. De Szolnokot az apám nem szerette, eladta a patikát, és Sárkeresztúron vásárolt egy másikat. Így kerültem három éves koromban Sárkeresztúrra, ahol – mint említettem – 14 éves koromig laktam a családommal.
1944-ben a zsidók deportálása után a korábban zsidó tulajdonban lévő patikákat pályázat keretében hirdette meg az állam. Az apám pályázott, és a minisztérium neki ítélte az aknaszlatinai patikajogot. Ekkor költöztünk Aknaszlatinára, ahonnan az apai nagyapám származott.

– Egy tizennégy éves gyerek szemével milyen volt 1944-ben Aknaszlatina?

– 1944 nyarán ismerkedtem meg Aknaszlatinával. Érdekesnek találtam minden szempontból. Itt az életkörülmények merőben mások voltak, mint az addig általam ismert dunántúli falvakban. Ott az élet alapjául a földművelés és a háziipar szolgált, itt a bányászat. Azonnal szembetűnő volt, hogy itt sűrűbben, egymáshoz közel épültek a házak. Szlatinán nem volt szükség széles gazdasági udvarokra, melléképületekre, istállókra, gabonatárolókra. A zártabb utcasorok lehetővé tették járdák létesítését, ezért és más okok miatt is inkább egy kisvárosra hasonlított akkor Aknaszlatina. Nem szabad elfelejteni, hogy Aknaszlatina talaja agyagos, mezőgazdasági művelésre nem alkalmas, ráadásul a bányász a nehéz testi munkát igénylő műszak után már nem volt képes ugyancsak nehéz testi munkát igénylő mezőgazdasági munkát végezni. Nem is volt erre rákényszerülve, mert a bánya mindenkor biztosította dolgozói számára a viszonylag gondtalan megélhetést, a pihenést és a szórakozást. Szembetűnő volt, hogy a háború ellenére nagyon sok, a helybeliek kényelmét szolgáló szervezettel találkoztam. Ilyen volt például, hogy bár Máramarossziget, a járási és megyeszékhely, tehát minden hivatalos ügy elintézésének központja szinte karnyújtásnyira, a Tisza másik partján volt, mégis bérkocsiszolgálat működött a két település között. A Bérkocsi utca elején öt-hat hintó állt sorban, ha igénybe vették az elsőt, a helyét a következő foglalta el és így tovább. Különösen nagy volt a forgalom vasárnap – délelőtt a templom, délután a különböző szórakozási lehetőségek miatt. Szlatinán nevezetes hely volt abban az időben a Fürdőkert, ahol egy tetszetős park körül összpontosítva volt sós, édesvizű és iszapfürdő, mozi és táncterem, térzenei sétány, vasárnaponként egész nap szólt a bányászzenekar. Ezeken túl még számos szórakozási lehetőség tette híressé ezt a méltán nevezetes szórakoztató központot.
Még a XIX. században végzett vízmentesítési munkálatok során a kavicsos altalajban kiépített vízmentesítő aknák a község alól a talajvizet elvezették a Tiszába. A kutak kiszáradtak, tenni kellett valamit. Így Kárpátalján először Aknaszlatinán kezdődött el a vezetékes ivóvízhálózat kiépítése, az 1870-es években. A vízvezetékrendszert háromszor is modernizálták a II. világháborúig, de sajnos, egyik alkalommal sem volt csatornázás.
A bányának 1890-ben már saját villanytelepe volt négy áramfejlesztő géppel. Az áramfejlesztő generátorokat dízelmotor hajtotta meg. A XX. elején kezdték kiépíteni a villamoshálózatot a településen, a tízes évek elején már a lakásokba is bevezették a villamos áramot.

– A II. világháború előtt többségében magyarok éltek Aknaszlatinán?

– 1939-ig a mai Szlatina területén három község volt: Aknaszlatina, Faluszlatina és Szlatinafüred.
Aknaszlatina területén a magyar időben csak egy román család élt. Faluszlatina lakosságának már akkor is 70 százaléka román volt. Az 1939-ben megtörtént egyesítést követően kb. 7000 lakosa volt a községnek, amelynek 80 százaléka magyar volt. Mára már az egyharmadot sem éri el a magyarok aránya a lakosságon belül. Ma a többség román, és élnek itt néhány százan ukránok is.
Én a református gimnáziumba jártam Máramarosszigetre. Amikor bejöttek az oroszok, rögtön felszámolták és lett belőle egy magyar gimnázium, amely még egy évig működött. A híd felrobbantása után komppal mentünk mindennap az iskolába, még a ’45–’46-os tanévben is. Ha nagy víz volt, akkor Tiszafélegyházán és Kamarán keresztül hét kilométert gyalogoltunk az iskoláig. Utána egyszer csak lezárták a határokat. Jóval később itt, esti iskolában szereztem majd érettségit.
1947-ben apámat letartóztatták, tíz évre elítélték, mert magyar volt. Az édesanyámmal itt ragadtunk, nem tudtunk visszamenni Magyarországra. Vasutas lettem 1948-ban, voltam mérlegkezelő, váltókezelő, forgalmista, végül 1954-ben állomásfőnök lettem. 1992-ben mentem nyugdíjba. A feleségemmel 43 évig éltünk együtt. Két lányom van.

– Hogyan változott a sóbányászat Aknaszlatinán az évszázadok során?

– Az ősi bányák úgy működtek, hogy a bányászok egy nagyobb átmérőjű kutat ástak. Amikor elérték a sóréteget, akkor tovább mélyítették még tíz méteren át, majd attól lejjebb kezdték a bányát harang alakúra kiszélesíteni. A kitermelt sót nagy bivalybőrzsákokba töltötték, majd egy csigarendszer segítségével lovak húzták a felszínre. A bányát mélyítették és szélesítették mindaddig, amíg a sót kötéllel ki tudták húzni. Mert minél mélyebb volt egy bánya, annál erősebb kötelet kellett alkalmazni, illetve a lovaknak is annál nehezebb volt a sóval töltött zsákokat felhúzni. Egy idő után nem lehetett tovább mélyíteni a harang alakú bányákat, ezért még a középkor végén elkezdték az egyik vízszintes irányba tovább kitermelni a sót, az így kialakult hatalmas üregeket kamaráknak nevezték. A kamarában addig haladtak előre, amíg el nem érték azt a távolságot, ahonnan már a kezdetben fából készült kis szekereken az embereknek nagyon megerőltető volt a sót a harangig tolni. Később a tölgyfakerekű szekereket a síneken guruló csillék váltották fel. Egy idő után, a harang alján kialakítottak egy keresztaknát és az első kamarával párhuzamosan egy újabb kamarát hoztak létre. A két párhuzamos kamara közötti, érintetlenül hagyott sófalat sólábnak nevezték.
A kitermelés évszázadokon keresztül így zajlott, egészen a XVIII. századig, amíg ki nem alakult a modern bányászat, ami Mária Teréziához és II. Józsefhez köthető. Az ő idejükben jött létre az az iparosított bányászati technológia, ami lényegében egészen az 1940-es évekig változatlan maradt itt, Aknaszlatinán. Jelentősebb változást csak a réselőgépek használatának a bevezetése jelentett az 1920-as években. Addig a bányászok a jellegzetes bányászcsákány és acél ékek segítségével termelték ki a sót. A réselőgépek az elektromos láncfűrészekhez hasonló, de azoknál nagyobb, 1,5 méteres vágófelülettel rendelkező eszközök voltak, amelyekkel vízszintes és függőleges réseket vágtak a sórétegben. Az így kivágott hatalmas sótömböket a bányászok blokknak nevezték, amelyekbe egy méter hosszú fúrókkal, itteni szóhasználattal „stánglival” 10-15 lukat fúrtak. A lukakba acélékeket vertek, így darabolták fel a blokkokat olyan méretűre, hogy csillébe tudják pakolni a kősót. Az apróra tört sónak évszázadokon keresztül nem volt értéke, csak a kősót lehetett értékesíteni, ez így volt mindaddig, amíg nem lett sómalom. A sótörmeléket úgy nevezték, hogy „hagyás”, amit egy zárt csillébe gyűjtöttek össze.
A bányászok a fizetésükön kívül természetbeni juttatást is kaptak, úgy nevezték: konvenció. Azért, hogy ne lopják a sót, minden bányász kapott negyedévente 17 kiló sót. Az akkor jól működő talajvíz-elvezetés ellenére is szivárgott víz a bányába, amit a felszínre kellett adni, azt eladták. 100 liter sós víz magyar időben 50 fillér volt, amíg az étkezési só kilója 40 fillér, az extra sóé 60 fillér. A bányából felhozott sós víz 22-25%-os sóoldat volt, tehát a gazda egy százliteres hordóban elvitt akár 20-25 kiló sót is, vízben oldott állapotban. A sótörmeléket öt kilós tömbökbe préselték össze az állatok számára nyalósónak. Azért, hogy a 6 fillérért, önköltségi áron árusított nyalósót a gazda étkezési sóként ne tudja felhasználni, rozsdával, vasoxiddal keverték össze, ami a jószágnak nem ártott, de gusztustalan vörös lett tőle a só.
A sztálini deportálásokat túlélt bányászok kezdetben változatlan módszerekkel folytatták a kitermelést, de a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején teljesen átálltak a robbantásos kitermelésre. A terv minél előbbi teljesítése érdekében, a végén már olyan is előfordult, hogy 400 kiló ammonitot robbantottak egyszerre, ami borzasztóan veszélyes olyan mélységben. Az az igazság, hogy robbantást alkalmaztak a bányában már az első világháború előtt is, de akkor a maximális adag 10 deka robbanóanyag volt. A csehek engedélyezték a 20 dekát, és különleges esetekben, külön engedéllyel 40 dekát is, de az volt a maximum. A szovjet csapatok bejövetele után még megfelelő robbanóanyag sem volt, mindenféle, a hadseregtől beszerzett robbanóanyagokkal próbálkoztak. Végül a kitermelt só mennyiségének mindenáron történő növelése érdekében állandósultak a nagy erejű föld alatti robbantások. Volt olyan, hogy napi 2000 tonna sót is kitermelt a bányavállalat.
A szlatinai só közel 100%-os tisztaságú, míg fő konkurense, a donbászi só gipsszel szennyezett, lazább szerkezetű, könnyebben kitermelhető, ráadásul közel van a felszínhez, így az ottani só kitermelése 2,5-szer volt olcsóbb, mint a szlatinai sóé. Ráadásul az fehérebb a gipsz miatt, a szlatinai só színe rétegenként változik a habfehértől a sötétebb árnyalatok felé. A robbantásos módszerrel pedig már nem lehetett elkülöníteni a különböző színárnyalatú sót. Ráadásul a donbászi Artemivszkben úgy helyezkedik el a sóréteg, hogy nincs is szükség vízmentesítésre. Az onnan Szlatinára helyezett bányamérnökök nem értették ennek a jelentőségét, és a talajvizet a Tiszába levezető „stól” rendszert működtető szakemberek leépítésével igyekeztek csökkenteni az aknaszlatinai só önköltségét. Végül a felelőtlen bányaművelés oda vezetett, hogy a szivattyúk már nem bírják kiemelni a bányába beszivárgó óriási mennyiségű vizet, megszűnt a bányászat és az allergológiai kórház által használt magasabban lévő kamrákat is ellepte a víz. Ráadásul a karsztosodó sóréteg miatt mély üregek szakadtak be, ami veszélyezteti a község létét is. Pedig az alattunk levő sómennyiség még több száz évig adhatott volna munkát az itt élőknek.

– Milyen jövője van Ön szerint a szlatinai magyarságnak manapság?

– A bánya megszűnt, az allergológiai kórház létezése is megkérdőjelezhető. Munkalehetőség itt nincs. Szlatinának fényes múltja volt, szürke a jelene, és bizonytalan a jövője.

Badó Zsolt