A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjára
Szörnyű népirtás volt
A történelem sötét fejezetei közé tartoznak a népirtások (genocídiumok), illetve az ugyanennyire kegyetlen etnikai tisztogatások, amikor a sovinizmus jegyében vagy ideológiai alapon egyes, az ember névre méltatlan szörnyetegek egy-egy egész nép megtizedelését vagy éppen teljes kiirtását tűzték ki célul. A múlt század, sajnos, bővelkedett a hasonló szörnyűségekben, gondoljunk például az 1915-ös törökországi örményirtásra vagy éppen a kárpátaljai, erdélyi, délvidéki magyarokat a II. világháború végén ért etnikai tisztogatásokra. S ugyancsak a második világégésre esett a náci Harmadik Birodalom által az európai zsidóság ellen indított irtóhadjárat, a holokauszt, mely több millió áldozatot követelt, s melyet a magyarországi zsidóság is megszenvedett.
A Magyar Országgyűlés 2000-ben, az első Fidesz-kormány regnálása idején jelölte meg április 16-át a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjaként, annak emlékére, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött meg a német megszállás alá került akkori Magyarország északkeleti területein, köztük vidékünkön, Kárpátalján a zsidók gettókba kényszerítése.
Maga a holokauszt szó a „teljesen elégő áldozat” jelentésű görög holokauszton kifejezésből származik. Zsidó terminusa a teljes pusztulást, kiirtást jelentő soa (vagy soá) kifejezés, s a genocídium a Harmadik Birodalom antiszemita politikájának betetőzése volt.
A nemzetiszocialista (náci) ideológiára kezdettől fogva jellemző volt az abszurditásig vitt zsidógyűlölet. Adolf Hitler 1925-ben kiadott Mein Kampf (Az én harcom) c. könyvében a Németország és a felsőbbrendűnek tartott, képzeletbeli „árja faj” (a nácik elképzelései szerint ide tartoztak a „fajilag tiszta” németek is) elleni világméretű összeesküvés szervezőinek nevezte a zsidókat, s arról írt, hogy ki kell őket űzni Németország politikai és szellemi életéből. Nemcsak egyes zsidó személyeket ítélt el, hanem kollektív alapon az egész zsidóságot bűnösnek kiáltotta ki. S bár könyvében nem írt a kiirtásuktól, Joseph Hell újságíró visszaemlékezései szerint már 1922-ben kifejtette előtte: „Ha hatalomra jutok, legelső intézkedésem a zsidók megsemmisítése lesz.” Két évvel a nácik 1933-as hatalomra jutása és a németországi demokrácia felszámolása után a főváros, Berlin helyett Nürnbergben összehívott Reichstag (Birodalmi Gyűlés) elfogadta az antiszemita élű ún. nürnbergi törvényeket. Ezek megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, illetve házasságon kívüli nemi kapcsolatot, melyeket „fajgyalázásnak” minősítettek. Megtiltották, hogy a zsidók közhivatalt töltsenek be, ügyvédként, illetve orvosként dolgozzanak, s elvesztették választójogukat. 1938 novemberében egy Franciaországba emigrált zsidó, Herschel Grynszpan Párizsban – értelmetlen tiltakozásképpen – agyonlőtt egy német diplomatát, Ernst Eduard von Rathot. A náci vezetés kegyetlen válaszcsapása az egész németországi zsidóságra sújtott le: betiltották a zsidó újságokat, kitiltották a zsidó tanárokat az oktatási intézményekből, a november 9-i ún. „kristályéjszaka” során civil ruhás náci rohamosztagosok zsidóellenes zavargásokat szítottak, mintegy harmincezer zsidót pedig koncentrációs táborokba hurcoltak, mely táborokat eredetileg a rendszer politikai ellenfelei számára hozták létre.
Miután 1939 szeptemberében a náci Németország lerohanta Lengyelország nyugati, a Szovjetunió pedig – a német–szovjet barátsági és megnemtámadási szerződés záradékának megfelelően – a felosztott ország keleti részét, a német megszállás alá került területek több nagyvárosában gettókba zsúfolták a zsidó lakosságot, ahol sok ezrüket az őrök meggyilkolták, s még többen haltak meg az éhségtől, valamint a betegségektől. Ahogy a Harmadik Birodalom hódító hadjáratai révén újabb és újabb országok, országrészek kerültek Németország fennhatósága alá, a megszállt területeken vagy gettókat hoztak létre, vagy koncentrációs táborokba deportálták az ott élő zsidókat. A koncentrációs táborokban zsidók és nem zsidók egyaránt szenvedtek a kimerítő munkától, az embertelen körülményektől, a betegségektől, az éhségtől, az őrök kegyetlenkedéseitől, melyekbe megannyi szerencsétlen belehalt. A Szovjetunió 1941 júniusi megtámadását követően létrehozták az SS-fegyveresekből felállított einsatzgruppékat, melyek tömegével lőtték agyon a zsidókat és a nácik politikai ellenfeleit. 1942 januárjában, a Berlin melletti Wannsee-ben megtartott konferencián pedig a legfőbb náci vezetők megbeszélték a zsidókérdés ún. „végső megoldását”, s kezdetét vette a megszállt területek zsidóságának szisztematikus meggyilkolása.
A koncentrációs táborok egy részét haláltáborokká alakították át, ahol a marhavagonokban odaszállított halálra szánt szerencsétlenek egy részével egyelőre „csak” kényszermunkát végeztettek, más részüket viszont azonnal megölték. A haláltáborokat – a legnagyobb auschwitz-birkenauit, valamint a belzecit, a chelmnóit, a majdanekit, a Maly Trosinee-it, a sobibórit és a treblinkait – Lengyelország területén hozták létre. Az áldozatokat – azzal az álhírrel, hogy zuhanyozni viszik őket – termekbe irányították, ahol cyklon-B gázzal meggyilkolták őket, majd a holttesteket a főleg zsidókból álló munkacsapatokkal tömegsírokba temettették, vagy a gázkamrákba vitették, ahol az áldozatokat elégették. Megjegyzendő, hogy a zsidó mellett cigány holokausztra is sor került…
Magyarországon, sajnos, már az 1944. március 19-i német megszállás előtt kezdetét vette a zsidók jogfosztása. 1938-ban elfogadták az első zsidótörvényt, mely még „csak” vallási alapon sújtotta a zsidókat. A jogszabály értelmében a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak csak a húsz százaléka lehetett izraelita. A törvény ellen ötvenkilenc keresztény/keresztyén magyar író, költő, művész tiltakozott, köztük olyan szellemi óriások, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, ám tiltakozásuk nem járt eredménnyel. Az 1939-ben kihirdetett második zsidótörvény már etnikai alapon, vallásuktól függetlenül korlátozta a zsidók jogait. Zsidónak minősített minden személyt, akinek egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt, és az iparban és a kereskedelemben 12, az értelmiségi, benne a művészi pályákon hat százalékban maximalizálta a zsidók részarányát. Az 1939-es honvédelmi törvény jogi alapot teremtett arra, hogy a háború éveiben fegyvertelen munkaszolgálatosokként hívjanak be zsidókat. Az 1941-ben elfogadott harmadik zsidótörvény pedig megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, illetve a házasságon kívüli nemi kapcsolatot.
A német megszállás után a Sztójay-bábkormány több zsidóellenes intézkedést hozott, a sárga csillag viselésétől – a kerékpárok beszolgáltatásán és a zsidó lakások igénybevételén át – a gettósításig. 1944. május 15-től pedig megkezdődött a vidéki zsidó lakosság deportálása, a holokausztban nagy szerepet játszó Adolf Eichmann által vezetett ún. judenkommandók irányításával, és sajnálatos módon, a magyar közigazgatás és csendőrség aktív közreműködésével. Július elejéig a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba hurcolták, ám mielőtt a budapestire is sor került volna, Horthy Miklós – értesülve arról, hogy nem kényszermunkára, hanem halálba viszik őket – megakadályozta a fővárosi zsidóság deportálását, melyre az 1944 őszi sikertelen kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel után vetült rá a halál árnyéka: sokuk a nyilasok és a nácik áldozata lett. A többszázezer fős vidéki zsidóságból csak néhány tízezren élték túl a holokausztot, míg a fővárosiak közül mintegy százezren megmenekültek.
A holokauszt tragikus bizonyítéka annak, hová vezethet egy nép, egy etnikum eszeveszett gyűlölete. Pedig egyetlen politikai vezetőnek, vezető rétegnek sincs joga ahhoz, hogy elnyomjon, üldözzön vagy igyekezzen elpusztítani egy népet, egy etnikumot.
Lajos Mihály
