A paprika kiültetés utáni ápolási munkálatairól II.

A szabadföldi paprikatermesztéssel összefüggő aktuális teendőkről Őrhidi László nagydobronyi gazdálkodót, a „Pro agricultura Carpathica” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány szaktanácsadóját kérdeztük. (Folytatjuk az előző számunkban elkezdett témát.)

– Miként juttassuk ki a locsolóvizet, hogyan öntözzünk?

– Vidékünkön elterjedt a csepegtető öntözés, ami megkönnyíti a gazdálkodók dolgát, hiszen az ikersorok közé helyezett csepegtetőcsővel vagy -szalaggal kellő mennyiségben és minőségben juttathatjuk ki növényeinknek az öntözővizet vagy a tápoldatot. Az eljárás egyetlen hátránya, hogy a csepegtetőcső akadályozza a növényápolási munkálatokat, miközben a paprikának folyamatos gyomirtásra van szüksége. A növénynek nagyon gyenge a gyomelnyomó képessége, vagyis rendszeresen kapálni kellene, ami azonban a csepegtetőcső miatt gyakorlatilag lehetetlen. Az ilyen esetekre lett kifejlesztve a mikroöntözés rendszere, amely a gerincvezetékből megfelelő távolságban elágazó és a talajba szúrt szórófejekhez csatlakozó csővezetékekből áll. Ennek a módszernek – amely egyébként más zöldségek termesztése esetében is kiválóan működik – egyrészt az az előnye, hogy nem akadályozza az ápolási – akár gépi – munkálatokat, másrészt, miközben kijuttatja a kellő mennyiségű vizet a növényeknek, a paprika számára kellemes mikroklímát teremt, hiszen a növény párásítást is igényel, különösen az olyan kánikulai napokon, amilyenek június első felét is jellemezték. Emlékezhetünk, ebben az időszakban a relatív páratartalom 35-40 százalék körül mozgott, miközben a paprika számára a 70 százalék körüli érték lett volna az ideális.

Természetesen más öntözési módszerek is elképzelhetők, amilyen például a régi, sokak számára a bolgárkertészetből ismert árasztásos módszer, amikor úgy töltjük fel a paprikát, hogy a sorok mentén barázda alakuljon ki, s később ebbe a barázdába vezetjük az öntözővizet. Ezzel a módszerrel szintén kiváló eredmények érhetők el.

– Ha ilyen kiváló a régi módszer, mi szükség az újabbakra?

– Az árasztásos módszer ma már nehezen kivitelezhető a munkaigénye miatt, arról nem is beszélve, hogy csak a megfelelő domborzati viszonyok között, egyenletes talajon alkalmazható eredményesen és hatékonyan, különben elfolyik a víz – például egy víznyelőként működő vakondüregbe – illetve egyes tereprészekre el sem jut.  

– A termelők nagy része ugyanakkor még mindig egy másik régi módszert használ: a locsolócsövet…

– Valóban, Nagydobronyban és környékén is elterjedt az a hibás gyakorlat, hogy a gazda hazatérve a munkából, az esti órákban kezdi el a slaggal esőztető módon öntözni a paprikáját. Ezzel a megoldással elsősorban az a gond, hogy a gazdának általában nincs elég türelme ahhoz, hogy a kellő mennyiségű vizet kijuttassa növényeinek (a legritkább esetben öntöz annyit, hogy ezzel a felső 30-35 centiméteres talajszelvényt átitassa), amivel azt éri el, hogy a paprika gyökérzete „magasan” marad, azaz a felső talajrétegben, s így a növény sokat szenvedhet a szárazságtól, a nyári erős napsugárzástól. Ezenkívül nem feledhetjük, hogy régiónk a paprikatermesztés északi határán van, vagyis oda kell figyelnünk a növény hőigényére. Mint tudjuk, a paprika hőigénye 25±7 fok, vagyis 18 és 32 fok között mozog. Ha tehát folyamatosan a háztáji fúrt kútból nyert 12-13 fokos vízzel locsoljuk az állományt, igencsak le tudjuk hűteni a tövét, amitől akár károsodhat is, visszamaradhat a növekedésben.

– A víz manapság egyre nagyobb kincs. Miként érthetjük el, hogy minél kevesebbet kelljen felhasználnunk belőle, miközben növényeink mégis hozzájutnak a szükséges mennyiséghez?

– A kijuttatott vizet leginkább azzal tudjuk megőrizni, hogy „elrontjuk” azokat a kis kapillárisokat, amelyek a talajvíznek a felszín irányába történő mozgásáért felelősek, ahol azután a drága víz egyszerűen elpárolog. Ezt leginkább kapálással vagy kultivátorozással érhetjük el. A növénytermesztéssel foglalkozó gazdák tudják, hogy egy jó kapálás felér egy öntözéssel, vagyis a munkák sorrendjét célszerű a közvetkezők szerint tervezni: mindenekelőtt következzék a tápoldatozás – vagy száraz műtrágya kiszórása után az öntözés –, majd amikor már károkozás nélkül rá lehet menni a talajra, ejtsük meg a kapálást vagy kultivátorozást. A kapálást-kultivátorozást mindig ajánlott megismételni, valahányszor a hőösszeg alapján kiszámított gyakorisággal sort kerítünk az öntözésre. Tapasztalataink szerint ez általában 3-4 alkalmat jelent a paprika tenyészideje során.

A késő délutáni vagy kora esti öntözés azért is káros, mert a növényállomány nedvesen megy neki az éjszakának, ami miatt megjelenhet egy nagyon veszélyes baktériumos betegség: a xanthomonas. A betegség következtében növényállományunk kezdi elhullajtani a leveit, felkopaszodik. Megfertőzheti a baktérium a paprikabogyót is, amely végül a fellépő nedves rothadástól gyakorlatilag lefolyik a növényről. Ezt elkerülendő arra kell törekedni, hogy növényállományunk lehetőség szerint mindig szárazon várja az éjszakát. Természetesen az eső ellen nem tudunk mit tenni, de legalább a saját kezünkkel ne tegyünk kárt a paprikában!

– Mit kell tudnunk még a szabadföldön termesztett paprika növényvédelméről?

– A paprika talán legveszélyesebb kórokozói a különféle vírusbetegségek, amelyek ellen tehetünk is, meg nem is. A már megfertőzött növényeket nem áll módunkban meggyógyítani, de a vírusos betegségek terjedése, a vírusfertőzés ellen mindenképpen fel kell lépnünk. Ezt leginkább a vírusterjesztők, a kabócák, a levéltetvek, a tripszek irtásával érhetjük el. Olyan könnyű parafinolajok kijuttatásával is védekezhetünk a fertőzések terjedése ellen, mint amilyen a Vektafid A vagy a Vektafid R. A gond az, hogy a hatékonyság érdekében a hajtásnövekedést követve megfelelő gyakorisággal, legalább ötnaponta kellene permetezni, amit az emberek általában nem szoktak megtenni.

A paprika egyik legfontosabb kártevője a levéltetű, amely június elején-közepén, a rajzás idején lepi el az állományt. A tetvek ellen feltétlenül védekezni kell, mert szívogatásukkal egyrészt legyengítik a növényt – akár olyan mértékű is lehet a kártétel, hogy lehullnak a levelek –, másrészt a tetű által kiválasztott mézharmaton megtelepszik a korompenész, amely csökkentheti a paprikalevek asszimilációs felületét. A tetű ellen védekezve egyúttal a kabóca ellen is védekezünk, amely szintén kellemetlen betegségek terjesztője lehet.

Szabadföldön a tripsz nem szokott számottevő kárt okozni, ellenben rendszeresen megjelennek a különféle hernyókártevők, például a vetési bagolylepkéé, a gyapottok-bagolylepkéé, amelyek rágják a növényállományt, esetleg a paprikacsőbe is befúrják magukat, ami nedves rothadást idézhet elő.

Ami a kórokozókat illeti, a paprikának nincs számottevő betegsége a már említett baktériumos fertőzéstől, a xanthomonastól eltekintve, amelytől barna foltok jelennek meg a levélzeten, esetleg a bogyókon is. Ezt megelőzendő megfelelő gyakorisággal, legalább 10-14 naponta rezes kezelést kell alkalmaznunk. Amennyiben szükségessé válik az állomány gyógyítása, a kereskedelemben itt-ott még fellelhető Kasumint is ajánlatos hozzáadni a permetléhez.

– Van különbség az étkezési és a fűszerpaprika gondozása között?

– A különbség a betakarítás idejében van. Az étkezési paprikát ugyanis jellemzően nem a természetes érettségi állapotában takarítjuk be, hanem már akkor megkezdődik a rendszeres szedése, amikor eléri az úgynevezett piaci érettségi állapotot: a fajtára jellemző szín, fényes felület, kemény tapintás, megfelelő húsvastagság. Attól is függ a termés nagysága, hogy milyen gyakran szedjük a paprikánkat.

A fűszerpaprikánál optimális esetben augusztusban kezdhető el az érett bogyók szedése, vagyis amikor elnyerik a fajtára jellemző piros színt. Ilyenkor az sem bűn, ha a bogyó tovább marad a száron, megtöpped, mert így az utóérés folyamán pirosabb lesz paprikánk, intenzívebb színű őrleményt nyerhetünk belőle.

pszv