„A mi hazánk az anyanyelv”

Író-olvasó találkozó Beregszászban

2015. november 11., 09:25 , 774. szám

November 4-én, szerdán, a Pro Cultura Sub­car­pa­thica szervezésében a Hidak, korok, Budapest című kiállítás kapcsán író-olvasó találkozóra került sor a Rákóczi-főiskola felsőfokú szakképzésnek otthont adó épületszárnyában található Fodó Sándor Kulturális Központban. Az érdeklődők a rendezvény keretében találkozhattak, beszélgethettek – Módos Péter moderátor közreműködésével – három József Attila-díjas vendéggel: Ferdinandy György íróval, költővel, Száraz Miklós György íróval és Vári Fábián László költővel.

Kezdő újságíróként rendkívül nehéz egy olyan kulturális eseményről írni, mint a bevezetőben megjelölt író-olvasó találkozó. A feladat komplikáltsága abból ered, hogy nehéz átadni egy cikk keretében például a Vári Fábián László Képeslapok Genovából című művében megfogalmazott érzéseket, impulzusokat, amelyeket a költő genovai útja során szerzett tapasztalatok, benyomások tápláltak. Nem könnyű így bemutatni Ferdinandy György elmesélt életszilánkjait. Átadni az író „sztorizgatásának” hangulatát, amely az 1956-os emigrációval kezdődött, amikor is a németországi Ford autógyárban segédmunkásként akkumulátorokba savat töltögetett. „Nem kell elhinni, hogy ott, nyugaton minden fenékig tejfel, van ott sav is” – mondta mosolyogva az író.

És sorban a többi „szilánk”: Hogyan fújta a szél országról országra, hogyan vett részt a francia dijoni pályaudvar felépítésében. Az író három francia feleségéről szóló rövid beszámoló. Arról a három feleségről, aki tulajdonképpen egy nő volt, háromszor. Háromszor, mivel Ferdinandy György szerette a lakodalmakat, a nő pedig a válásokat. Ennek köszönhetően létezhetett 20 évig ez a mondhatjuk „magyar igazság szerinti” románc. Magyarként 37 évet élt külföldön, leghosszabb ideig Puerto Ricóban. Beszélt az ott töltött idejéről, majd szülőföldre való visszavágyódásáról és a hazatérésről. Aligha tudnám átadni elmélkedését az anyanyelvről, annak rendkívüli mélységéről. Hogyan talált vissza hozzá az író Puerto Ricóban, annak ellenére, hogy ott „öt magyar élt, de nem beszéltünk egymással, mert haragban voltunk, mert ugye, ez magyarok között így szokás”.

De nem csak Ferdinandy György „szilánkjait” nehéz tömören összefoglalnom. Taglalhatnám Száraz Miklós György Kormos című novelláját is, amelyet a talál­kozón maga olvasott fel, és amelynek a főhőse egy vén, tizenöt éves kutya volt. Egy olyan kutya, amelynek étkezési szokásai öregségével megváltoztak. Mindenben az evés lehetőségét látja: ha nyílik a kamraajtó, keresztülvágtat a szobán, mert azt hiszi, enni kap, ha edény csörren, azt hiszi, enni kap, ha „a hűtőszekrény ajtaja szusszan”, azt hiszi, enni kap, ha a főszereplő leül, feláll, vetkőzik, öltözik, zoknit cserél, cipőt fűz, a kutya azt hiszi, enni kap. Ám ha ebédelni hívják, nem mozdul, sőt, gyanakszik, „mert ennyi csalódás után nem hiszi, hogy enni kap”...

Összegezve: nehéz egy irodalmi rendezvényt úgy összefoglalni, hogy a cikk olvasója érezze és lássa, az ilyen rendezvények nem az „elvesztegetett idő” kategóriájába sorolhatók, hanem kifejezetten érdemes ellátogatni rájuk, megköszönni őket, majd repetát kérni belőlük. Nehéz röviden, tömören leírni egy olyan eseményt, amelyen jelen kell lenni, hallgatni, majd kérdezni kell, azaz beszélgetni.

rsz