Különös megegyezések
Misszionáriusok az Újvilágban – annak felfedezése előtt?
Az Amerika indián birodalmait meghódító konkvisztádorokkal együtt, és még inkább a területek elfoglalása után keresztény misszionáriusok szálltak partra az Újvilágban, hogy megkereszteljék annak lakóit. Ám több jel is arra utal, hogy nem ők voltak az elsők, akik a keresztény hitre igyekeztek téríteni a kettős kontinens őslakóit…
Elképzelhetjük, mennyire meglepődtek az európaiak, amikor néhány közép- és dél-amerikai templomon felfedezték a kereszt jelét, Hernando Cortez, a mexikói Azték Birodalom leigázója pedig – az általa összerabolt kincsek között – drágakövektől ragyogó aranykereszteket is küldött haza királyának. A kereszt újvilági megjelenése önmagában még nem lenne olyan különös, mivel ez a jelkép megannyi ősi népnél előfordul, mind az Ó-, mind az Újvilágban, a kereszténység előtti civilizációk emlékein is. Ezek egyike például az óegyiptomi Tau-kereszt. A kereszt – mint szimbólum – gyökerei pedig a történelem előtti időkbe nyúlnak vissza. Azon viszont meghökkenhetünk, hogy a kereszt a középkori Dél- és Közép-Amerikában is a feltámadás és az örök élet jelképe volt. Az indiánok pedig imádták ezt a szimbólumot, mert – mint mondták – kereszten halt meg az az ember, aki dicsőbb volt, mint a Nap. Észak-, Közép- és Dél-Amerikában egyaránt élt az istenemberről szóló hagyomány. Brazíliában az indiánok ismertek egy történetet egy szűzről, aki fiút szült, s miután a gyermek felnőtt, hatalmas és bölcs lett, halottakat támasztott fel, bénákat tett épekké, vakoknak adta vissza szemük világát, majd összehívta a népet, és előttük emelkedett fel a Napba. Krisztus története nagyon röviden, és nagyon leegyszerűsítve, a végén némi eltéréssel a bibliai tanítástól…
És mindezekben még nem merülnek ki a rejtélyes, ősi európai–amerikai kapcsolat jelei. Azon még nem csodálkozhatunk, hogy az indián népek körében is élt az özönvíz hagyománya, hiszen a szárazföldet vízzel elborító katasztrófa emléke rengeteg népnél megtalálható, helyenként pedig az áradat mellett tűz, illetve mindehhez még földrengés is kapcsolódik. Még az sem túl meglepő, hogy az azték–tolték hagyományokban is különböző vízi járművekre szállva menekülnek meg a túlélők. Az már viszont több mint érdekes, hogy az inka tradícióban főistenük, Virakocha hétszínű szivárványt küld az égre annak jeléül, hogy az özönvíz véget ért, és a maják egyik szent könyvében, a Chilam Balamban is feltűnik a szivárvány a vízözön végén, igaz, itt nem az isteni kegyelem és szeretet jelképeként, hanem annak jeleként, hogy a megmenekülteken kívül mindenki más elpusztult. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben a saját özönvíztörténettel kapcsolódott össze a rejtélyes, ősi misszionáriusoktól hallott bibliai történet.
Az özönvíz és Noé története után Bábel tornyának története következik a Bibliában. De nemcsak ott. Egy közép-amerikai tolték történet szerint: „Azután, amint az özönvíz után néhány ember megmenekült, és kezdtek szaporodni, egy magas tornyot építettek… De a nyelvük hirtelen összekeveredett, és többé nem tudták megérteni egymást, és ezért a Föld különböző területeire mentek élni.” A hasonlóság szembetűnő. És ha mindez még nem lenne elég, Közép-Amerikában is volt vízzel való gyermekkeresztség, az aztékoknál papi cölibátus, az összeházasodó párok kezét pedig az esküvőn a pap kötéllel összekötötte…
De kik lehettek azok a rejtélyes korai keresztény misszionáriusok, akik hitünk tanításait terjesztették réges-régen az Újvilágban, annak hivatalos felfedezése előtt? Az azték–tolték vallásban szerepel Quetzalcouatl, a levegő jóságos istene, aki kelet felől érkezett Mexikóba, szárnyas hajón. Fehér bőrű volt, szakállas, ruháját keresztek ékesítették, és békét, szeretetet hirdetett. Majd hazatért, de megígérte, hogy még vissza fog jönni. A maják körében is ismert volt, csak ők Kukulcánnak nevezték. Az inkák főistene, Virakocha pedig szintén fehér volt, és szakállt viselt…
Vajon Kukulcan-Quetzalcouatl alakját egyetlen keresztény pap vagy szerzetes, esetleg inkább több idevetődő misszionárius ihlette? Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy Kr. u. 500 körül ír szerzetesek vonultak el hajójukon az Atlanti-óceánra elmélkedni, a legendás Szent Brendan pedig a történet szerint földekre bukkant az óceánon, illetve, hogy Izlandon még a vikingek megérkezése előtt, elsőként ír szerzetesek telepedtek le, meglódulhat a képzeletünk, hogy talán ír egyházi férfiúk inspirálhatták a keletről jött jóságos fehér isten alakját. S feltehetjük a kérdést: a hajdan volt jámbor írek csepegtettek-e keresztény tanításokat az indián fejekbe?...
Lajos Mihály
