Lackfi János: Követelő
Leendő partneremtől csak annyit kérek, amit férfi
a nőtől elvárhat joggal, ne dohányozzon, közönséges
a nő szájából kilógó cigaretta, az csak a cafkáknak
áll jól, nem állítom, hogy nem volt cafkákkal dolgom,
de egy olyat hosszú távra mégsem vállal be az ember,
nézzen ki dögösen azért, cseppenjen el a haverok nyála,
ha megjelenek vele, mindamellett ne legyen cicababa,
nem kopik le az ujjáról a lakk a mosogatástól, ha meg
lekopik, hát majd újrafesti, ahogy a lenőtt haját is,
mert az éppolyan igénytelenség, mint ha a kocsid
dísztárcsájáról leesik a márkajelzés, te pedig
nem pótlod, pont azon a pár ezresen spórolsz,
ingeket-nadrágokat vasalja, higiéniai szempontból
indokolt, hogy az alsógatyákat, zoknikat is,
ha magamnak képes vagyok megcsinálni,
márpedig képes vagyok, csak nézze meg az
élére hajtogatott kupacokat a szekrényemben,
talán neki sem esik le a gyűrű az ujjáról,
kölykökhöz ő kel majd fel éjjel, az álmomra
érzékeny vagyok, legfeljebb, ha minden kötél szakad,
és nagyon sokat bömböl az a gyerek,
megágyazok magamnak a dolgozószobámban,
muszáj rápihennem a melóhoz, hogyan
hozzak haza egy talicska pénzt máskülönben,
ez az én felelősségem, jobb, ha felfogja ő is,
az pedig az övé, hogy mikor megjövök este,
várjon a vacsora, ne nyomjon a kezembe
bömbölő apróságot vagy felvágni való kenyeret,
ugyanígy munkahelyen sem fogom
nyelni a menzai szabványkaját,
van ott mikró, szépen megmelegítem,
amit reggel a kedves elkészít nekem,
legfeljebb felkel kicsit korábban,
annyit azért kikötnék,
hogy tegnapi étel nem étel,
a maradékot nem veszi be a gyomrom,
anyám egyetlenegyszer sem
engedte meg magának,
hogy ne frissen főzzön,
pedig nem voltak könnyű idők,
háború meg ötvenes évek,
puha fából faragtak minket
ezekhez a nemzedékekhez képest,
mondom, nincsenek nagy igényeim,
tényleg csak ami minimálisan
elvárható.
Újra egy igazán könnyed, szórakoztató költemény Lackfi Jánostól. Mégpedig a szerzőnek abból a jól ismert sorozatából, melyben biztos kézzel ragad meg különféle embertípusokat, illetve emberi élethelyzeteket. Az egyik korábbi lapszámunkban a nőnek egy olyan megengedő típusát figurázta ki a népszerű költő, mely egy párkapcsolatban szinte mindent hajlandó elviselni a férfinak. Most pedig itt van az a férfitípus, amely szinte rabszolgának tekinti a leendő párját.
A „követelő” férfitípusról szóló gondolatfolyam ugyanúgy indul útjára, mint az említett előző költemény: „Leendő partneremtől csupán annyit kérek”, és ugyanúgy a dohányzást hozza először szóba. Hogy elvárja, leendő partnere ne dohányozzon. De míg az előző költemény ezen a ponton a megengedés, majd a teljes önfeladás felé, az itt olvasható vers a követelőzés, majd a teljes zsarnokság felé fordul el. És mindezt nagyon eredeti módon, poénosan-viccesen teszi a versbeli beszélő: a humor igazi mibenlétét valósággal csillogtatja a szerző.
Persze az egészen más kérdés, hogy e mulatságos figura – a versbeli személy – mennyire idéz meg nagyon is valóságos férfitípust, élethelyzetet, karaktert. E költemény éppen arra vállalkozik, hogy feledtesse a sokszor nagyon is véres komolyságot. Mert kell, hogy önfeledten tudjunk mulatni magunkon, partnerünkön, mindazon, ami maga az élet…
Penckófer János
