Lackfi János: Követelő

2016. március 30., 09:23 , 794. szám

Leendő partneremtől csak annyit kérek, amit férfi

a nőtől elvárhat joggal, ne dohányozzon, közönséges

a nő szájából kilógó cigaretta, az csak a cafkáknak

áll jól, nem állítom, hogy nem volt cafkákkal dolgom,

de egy olyat hosszú távra mégsem vállal be az ember,

nézzen ki dögösen azért, cseppenjen el a haverok nyála,

ha megjelenek vele, mindamellett ne legyen cicababa,

nem kopik le az ujjáról a lakk a mosogatástól, ha meg

lekopik, hát majd újrafesti, ahogy a lenőtt haját is,

mert az éppolyan igénytelenség, mint ha a kocsid

dísztárcsájáról leesik a márkajelzés, te pedig

nem pótlod, pont azon a pár ezresen spórolsz,

ingeket-nadrágokat vasalja, higiéniai szempontból

indokolt, hogy az alsógatyákat, zoknikat is,

ha magamnak képes vagyok megcsinálni,

márpedig képes vagyok, csak nézze meg az

élére hajtogatott kupacokat a szekrényemben,

talán neki sem esik le a gyűrű az ujjáról,

kölykökhöz ő kel majd fel éjjel, az álmomra

érzékeny vagyok, legfeljebb, ha minden kötél szakad,

és nagyon sokat bömböl az a gyerek,

megágyazok magamnak a dolgozószobámban,

muszáj rápihennem a melóhoz, hogyan

hozzak haza egy talicska pénzt máskülönben,

ez az én felelősségem, jobb, ha felfogja ő is,

az pedig az övé, hogy mikor megjövök este,

várjon a vacsora, ne nyomjon a kezembe

bömbölő apróságot vagy felvágni való kenyeret,

ugyanígy munkahelyen sem fogom

nyelni a menzai szabványkaját,

van ott mikró, szépen megmelegítem,

amit reggel a kedves elkészít nekem,

legfeljebb felkel kicsit korábban,

annyit azért kikötnék,

hogy tegnapi étel nem étel,

a maradékot nem veszi be a gyomrom,

anyám egyetlenegyszer sem

engedte meg magának,

hogy ne frissen főzzön,

pedig nem voltak könnyű idők,

háború meg ötvenes évek,

puha fából faragtak minket

ezekhez a nemzedékekhez képest,

mondom, nincsenek nagy igényeim,

tényleg csak ami minimálisan

elvárható.

 

Újra egy igazán könnyed, szórakoztató költemény Lackfi Jánostól. Mégpedig a szerzőnek abból a jól ismert sorozatából, melyben biztos kézzel ragad meg különféle embertípusokat, illetve emberi élethelyzeteket. Az egyik korábbi lapszámunkban a nőnek egy olyan megengedő típusát figurázta ki a népszerű költő, mely egy párkapcsolatban szinte mindent hajlandó elviselni a férfinak. Most pedig itt van az a férfitípus, amely szinte rabszolgának tekinti a leendő párját.

A „követelő” férfitípusról szóló gondolatfolyam ugyanúgy indul útjára, mint az említett előző költemény: „Leendő partneremtől csupán annyit kérek”, és ugyanúgy a dohányzást hozza először szóba. Hogy elvárja, leendő partnere ne dohányozzon. De míg az előző költemény ezen a ponton a megengedés, majd a teljes önfeladás felé, az itt olvasható vers a követelőzés, majd a teljes zsarnokság felé fordul el. És mindezt nagyon eredeti módon, poénosan-viccesen teszi a versbeli beszélő: a humor igazi mibenlétét valósággal csillogtatja a szerző.

Persze az egészen más kérdés, hogy e mulatságos figura – a versbeli személy – mennyire idéz meg nagyon is valóságos férfitípust, élethelyzetet, karaktert. E költemény éppen arra vállalkozik, hogy feledtesse a sokszor nagyon is véres komolyságot. Mert kell, hogy önfeledten tudjunk mulatni magunkon, partnerünkön, mindazon, ami maga az élet…

Penckófer János