Buda Ferenc: Fohász a virradatban

Istenem ezen a hajnali órán

amidőn madár se szól még s már eb sem ugat

bárhol vagy is

talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon

vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl

bárhol vagy is Te Láthatatlan

Te Ismeretlen

mutasd meg magad

kereslek kerestelek

ám a neved harsogók üresen kongó

kiáltozása elől

bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok

csökönyös bitang juhod-é avagy

elkóborolt kiehült ebed

aki orrát s riadt tekintetét földnek

szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel

vakon botladozó beszédemmel

s ha nem akarod úgy akár

választ se adj

csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas

emlékezem: mint vallattalak

vallottalak és tagadtalak

mert nehéz igen nehéz megértenem

hogy Te a Gonoszt is virulni

vigadni hagyod

s mert nem tudom ki vagy

s hogy én ki vagyok

már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem

csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat

oltalmazd szeretteimet

fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy

veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

Buda Ferencnek nem ez az egyetlen olyan költeménye, melyben a lírai személy megkapó hangon fordul Istenhez, ám e „virradatban elhangzó fohász” most különösen bensőségesre sikerült. Egészen csendes, közvetlen, természetes, és különösen meghitt, szívből jövő a hangja, melynek érthetőségéből az sem von le semmit, hogy a szerző nem tagolta mondatokra a megfogalmazottakat.

Az ilyen, írásjeleket és nagy kezdőbetűket mellőző versek első olvasásakor kicsit összemosódnak a gondolatok, de aztán olyan érzése lesz a befogadónak, mintha e formának külön funkciója lenne. Ebben az esetben talán az, hogy érzékeltesse a „fohász” keresetlen természetességét.

Ám e versben sokkal izgalmasabb az a probléma, hogy a megszólaló – elfordulva az Isten „nevét harsogók üresen kongó kiáltozásai elől” – azt sem tudja már, kicsoda, micsoda. Hogy „csökönyös, bitang juh-e”, avagy „kiehült eb” (kiéhezett kutya). Egy biztos: „kételyekkel” és „vakon botladozó beszéddel” ugyan, de mégis Istenhez fordul ez a versbeli személy, aki azt is elfogadja, hogy Isten semmilyen „választ” nem fog neki adni.

A legfőbb gond pedig alighanem abban áll, hogy szerinte Isten „a Gonoszt is virulni, vigadni hagyja”. Erre utal a költemény befejezése. „Oldozd fel, kérlek, szorongásomat, oltalmazd szeretteimet, fékezd meg indulataimat, pásztorom, őrizőm, ha vagy, veszni ne hagyj.” Így hangzik a legfontosabb kérés, de ezt lezárandó mégsem az „ámen” lesz az utolsó szó, ahogy az imáknál szokás. Az „ámen”, vagyis az „úgy legyen” jelentése után szerzőnk odailleszt még egy zárómondatot: „Ne hagyd, hogy ne így legyen.”

Mert a versbeni személy nem tudja feledni, hogy Isten „a Gonoszt is virulni, vigadni hagyja”… 

Penckófer János