Vasárnapi üzenet 2016.09.18.

2016. szeptember 14., 09:10 , 818. szám

„Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János (bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai), elhagyta Júdeát és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie. És így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve […] Ott volt Jákob forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál. Az idő dél felé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! […] A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?! Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!; te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4, 1–14)

Jézus vár minket, mint a samáriai asszonyt. Vár minket, és tudja, hogyan, milyen körülmények közül érkezünk meg. Lehet, hogy megfáradva, terheket hordozva, szomorúan, és ahogy egyik énekünk mondja: „Jézus, téged kereslek békességre vágyva.” Az Úristen szervezi a találkozásokat: nála soha semmi nincs véletlenül.

A samáriaiak nem akarják befogadni Jézust. A tanítványok felbőszülnek emiatt, haraggal telik meg a szívük. Úgy gondolják, aki nem fogadja be Jézust, nem érdemli meg, hogy tovább éljen. Jézus azonban így szól: „Az embernek fia nem azért jött, hogy az emberek lelkét elveszítse, hanem azért, hogy megmentse.” Jézus azt akarja megértetni a tanítványokkal, hogy nem az az igazi vesztes, akit nem fogadnak be, hanem azok, akik elküldik, nem fogadják be. Jézusnak Samárián kellett átmennie. Egész életprogramját a „kell” szó határozta meg. Isten csodásan szervezi a találkozásokat. Zákeus azért megy a jerikói útra és mászik fel a fügefára, hogy lássa Jézust. A találkozás nem a véletlen műve volt – neki akkor arra kellett mennie, mert Jézus tudta, hogy egy elveszett, bűnös, de rá vágyakozó ember ül a fán. Jézus az úttól elfáradva ült le Jákob forrásához. Valóban átélte testében mindazt, amit mi, emberek átélhetünk: tudott szomorkodni, gyászolni, együttérezni a vesztesekkel és elfáradni is. Egyvalamiben nem hasonlított hozzánk: soha nem vétkezett, mindig engedelmes volt az Atya akaratának. Leült elfáradva, azért, hogy a még fáradtabb emberek odamenjenek hozzá és az ő lábánál felüdülést, bocsánatot és békességet nyerjenek. Ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk szavait: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik meg vagytok fáradva és meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok a ti lelketeknek.”

Mező Miklós
református lelkipásztor, Újbátyú, Bakos