Távozott őrhelyéről a kárpátaljai magyarság lelkipásztora és őrzője

2016. november 9., 09:06 , 826. szám

Nagy veszteség érte a kárpátaljai magyarságot és a református egyházat: életének 92. évében vasárnap elhunyt Gulácsy Lajos, a Kárpátaljai Református Egyház nyugalmazott püspöke.

Gulácsy Lajos 1925. január 8-án született az egykori Ugocsa megyei Tivadarfalván. A középiskola elvégzése után Budapesten, a Mátyásföldi Repülőgépgyárban helyezkedett el műszaki tisztviselőként.

A második világháború után visszatért szülőföldjére, de a kárpátaljai magyar férfilakosság szovjet hatóságok általi deportálásáról értesülve Debrecenbe távozott, ahol a vagongyárban vállalt munkát. Néhány hónap múlva hazatért, és beiratkozott a debreceni teológiára, ám a határ lezárása miatt tanulmányait már nem kezdhette meg.

Elhatározásától azonban, hogy lelkipásztorként szolgálja hittársait, a világpolitika sem tudta eltántorítani: Kárpátalján, református lelkészek mellett igyekezett elsajátítani a teológiai ismereteket. 1946 végén Munkácsra került kisegítő segédlelkészként. Hittantanítással és konfirmációi előkészítéssel foglalkozott. Segített és szolgált, ahol tudott, márpedig munka akadt bőven, hiszen a háború, a kezdődő szovjet üldöztetések miatt egyre kevesebb volt a pap.

Tevékenysége nem maradt észrevétlen, s mivel nem volt teológiai végzettsége, 1948-ban a hatóságok eltiltották a szolgálattól és a tanulástól.

Nem sokkal később, 1949. március 19-én hatodmagával letartóztatták szovjetellenes propagandáért, „a haladó tudomány gátlásáért és az ifjúság félrevezetéséért”. 1949. május 24-én mindezért tíz év lágerre ítélték. A kazahsztáni fogságból 1956 májusában szabadult.

Gulácsy Lajos a lágeréveket is szolgálatnak tekintette, s rabtársai, honfitársai támaszává vált a messzeségben. Életének erről az időszakáról így vallott visszaemlékezésében: „Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. … Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. … Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyó­gyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között. … De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve »megszelídültek«. Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. … Mikor 1955-ben hazaindították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk. … Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt.”

A szovjet hatóságok csak a helsinki záróokmány aláírása után, 1978-ban engedélyezték számára, hogy letegye teológiai vizsgáit, és a következő évben elkezdhesse lelkészi szolgálatát. 1987-től püspöki tanácsos és a lelkészképzés egyháztörténeti előadója, valamint Bereg megye esperese. 1991-től egyházkerületi főjegyző volt, 1994-ben püspökké választották, mely tisztséget 1998-ig töltötte be.

A rendszerváltás és az azt követő évek újabb embert próbáló kihívások elé állították, hiszen a szó szoros értelmében és emberileg is a romokból kellett újraépíteni a Kárpátaljai Református Egyházat. Közreműködött a meglévő templomok helyreállításában és újak építésében, de ami talán ennél is fontosabb: gondoskodott a papképzés, a hitoktatás megszervezéséről. A '80-as évek végén alig két tucat református lelkész szolgált a Kárpátaljai Református Egyházkerületben. Számuk a következő évtized végére már megközelítette a kilencvenet.

A szovjet uralom alól felszabaduló egyház számára a '80–’90-es évek fordulóján létfontosságú volt a belső megújulás, ami nem jelentett egyebet, mint az évszázados hagyományokhoz való visszatérést az egyház igazgatása terén. „Első dolog volt a presbitériumok újraválasztása és eskütétele. Nagyon sok helyen beépítette az állam a presbitériumokba a saját embereit, besúgóit, ezért nem is engedte, hogy esküt tegyenek” – vallotta erről. Majd következett az egyházmegyék és az egyházkerület vezetésének helyreállítása. „A cél az egyház zsinat-presbiteri elvek alapján történő kormányzása volt.”

Egyházkerületi főjegyzőként, majd püspökként gondolt a jövőre is: meghatározó szerepe volt a nagyberegi, nagydobronyi és péterfalvai református líceumok létrehozásában. Püspöksége idején létesült a Diakóniai Központ, két gyermekotthon és öt cigánytemplom. Közreműködésével jött létre a református idősotthon, amelyben élete végéig lelkészi szolgálatot végzett.

„A láger alatt azon gondolkodtam, mit teszek majd, amikor hazakerülök. Ezek a dolgok akkor jöttek elő gondolatban. Örülök annak, hogy eszköz lehettem abban, hogy a Diakóniai Központ létrejött, megalakultak az iskoláink, visszakaptunk nagyon sok parókiát, templomot, felépítettünk öt cigánytemplomot, s ezzel megindulhatott a cigánymisszió, létrehoztuk az ifjúsági táborokat. Mindezek létrejöhettek, mert akkor lehetett, mert Isten lehetőséget adott rá. S mert velem együtt olyan munkatársak voltak az Úr szolgálatában, akikkel együtt meg tudtuk ezt oldani” – vallotta évekkel később indíttatásáról.

Gulácsy Lajosnak az egyház mellett a magyar közösség ügyes-bajos dolgaira is maradt ideje és energiája. A kárpátaljai magyar érdekvédelmi és szakmai szervezetek mindenkor számíthattak a véleményére, tanácsára, a segítségére és a hathatós közreműködésére. Amikor például a kilencvenes évek közepén felmerült az államtól és politikától független kárpátaljai magyar főiskola létrehozásának gondolata, habozás nélkül a támogatásáról biztosította az elképzelést. Nehéz túlértékelni annak jelentőségét, hogy a Kárpátaljai Református Egyház vállalta, a magyar felsőoktatási intézmény egyik alapítója lesz, amikor az ötletet fogadó politikai ellenszélben kétségessé vált az elképzelés megvalósítása, később pedig ideiglenesen a mai Rákóczi-főiskola elődjének rendelkezésére bocsátott egy erre a célra megfelelő egyházi ingatlant.

Amikor a politikai ellenfelek lehetetlenné tették, hogy a főiskola rendezvényeit Beregszász művelődési központjában rendezze meg, a város református temploma fogadta be az oktatási intézmény tanévnyitó és tanévzáró ünnepségeit. Diákok és tanárok azóta is „hazajárnak” a templomba az Úr áldását kérni a tanév kezdetén és diplomaosztáskor.

A kárpátaljai magyarság érdekében kifejtett tevékenységéért Gulácsy Lajost 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, 2012-ben Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki, 2012-ben Munkács város díszpolgári címet adományozott számára. 2015-ben az önálló kárpátaljai magyar felsőoktatás megteremtéséhez és a Rákóczi-főiskola megmaradásához való hozzájárulásáért átvehette a Rákóczi-díjat.

Halálával betölthetetlen űr keletkezett, amely fájdalommal tölt el mindenkit, akinek megadatott, hogy találkozzék vele, megtapasztalja megingathatatlan hitén alapuló kikezdhetetlen derűjét. Bár hisszük, ő maga erre csak annyit mondana, hogy nem távozott, csupán ott folytatja a szolgálatot, ahová Teremtője rendeli.