Petőfi Sándor: A tél halála

Durva zsarnok, jégszívű tél,

Készülj... készülj, a halálra!

Jármodat megunta a föld,

És ledobja valahára;

Szabadság lesz! ím, az ég is

Ideszegődött a földhöz,

Fegyvertárából, a napból,

Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!

Addig él csak minden zsarnok,

Míg magok alattvalói

Szabadságot nem akarnak;

Hogyha egyszer a raboknak

Akarata ki van mondva,

Összeomlik börtön és lánc,

S elenyészik híre-hamva.

Harcolj, harcolj, föld, a téllel,

Ne félj, megbírod, levágod,

S szabadságodat kivívod,

Tavasz a te szabadságod.

Eljön, eljön a szép tavasz,

S hoz virágokat kebledre,

És szivárványt diadalmi

Koszorúnak a fejedre!

Nézd, amelynek rabja voltál,

A tél maga érzi vesztét,

Dúlt arcán megtört szeméből

Sűrű könnyek omlanak szét.

Hah, ki eddig csupa jég volt,

Most hogy olvad, mily gyáván hal!...

Nem csoda, hiszen testvér a

Gyávaság a zsarnoksággal.

Petőfi Sándor 1848 februárjában írta ezt a költeményt, amikor Franciaországban már lezajlott a forradalom. Költőnk ekkor még természetesen nem tudta, mi fog hamarosan történni Brüsszelben, Bécsben és egyáltalán nem utolsósorban Pesten és Budán, Magyarországon március 15-én, csak reménykedett, hogy egész Európán végigsöpör a forradalom és szabadságharc vihara.

A tél halála formálisan nem is forradalmi vers, viszont minden sora, szava a szabadságról szól. Már a beköszönő első sorban durva zsarnokot, jégszívű telet emleget a szerző, mintegy olyan „személyt” formál a télből, akit le kell győznie „a földnek”. Ebből a szembenállásból bomlik ki az egész vers, de ami igazán feltűnő, az a sorokból kiáradó eleven erő.

Könnyű észrevenni, hogy most, százhatvankilenc év távlatából is érezni lehet a sorokba foglalt lázító erőt, azt az eleven hevületet, ami áthatja e költeményt. Külön értéke, hogy A tél halála gyermeket, felnőttet, nőt, férfit: mindenkit egyaránt magával ragad. Mert közérthető, lelkes, tiszta gondolatiságú mű, mint Petőfi Sándor egész életműve…

Penckófer János