Kálnoky László: Egy városhoz

Nem maradhattam ott örök rabodnak,

de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd.

Kockaköveid bennem súlyosodnak,

bennem görbülnek nagy boltíveid.

Pupillám belsejére odafestve

szivárványló kép több ezernyi van:

barokk szentek bohókás, kurta teste

a falfülkék kis őrbódéiban,

a minaret nyurgán és magauntan,

földes szobák, vörös dunyhacihák,

a hét-öles csontváz a múzeumban

s a rég kihűlt török cseréppipák.

A vicinális-vágány és a várrom,

mint víz alól, mindegyre fölmerül,

oly egyszeri s tünékeny, mint az álom,

de éles elviselhetetlenül,

s a térzene, a harsogón banális,

bakák s cselédek, hölgyek és urak,

és a merev, mézsárga napsugár is,

mint egy légben maradt táncmozdulat.

A verskedvelők köreiben nem egy szenvedélyes olvasó akad, akinek Kálnoky László, a kétszeres József Attila-díjas költő a kedvence. Az irodalomértelmezők között pedig számosan alátámasztják, hogy miért lehetséges ez. Most az ő érveikre természetesen nincs mód kitérni, de már az is sokat elmond Kálnoky László költészetfelfogásáról, hogy szerzőnk a harmadik Nyugat-nemzedék tagja volt. Tehát olyan kiválóságaink között tartjuk számon, mint például Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István.

Az itt olvasható költeménye abból az 1970-es kötetéből való, melynek egyik lényeges eleme a lázadás, de hogy ez mennyire tűnik ki az Egy városhoz soraiból, az nem olyan egyértelmű. Mindenesetre a mű megértéséhez jó tudni, hogy Kálnoky László Eger szülötte. Ilyen vonatkozásban tűnik föl tehát a versbeli történelmi minaret, és így nyer különös értéket például a várrom, melyhez a magyarság történelmének egyik legdicsőbb fejezete tartozik.

Nehéz lenne tehát egyértelmű lázadásnak tekinteni ezt a költeményt. Hogyan is vehetnénk lázadásnak azt, hogy szerzőnk úgy állítja be, mintha e kisvárosban megállt volna az idő. A felvezető első két sora után éppen arról számol be, hogy e várost szerzőnk nem tudja az emlékezetéből kitörölni, és ez egyáltalán nem zavarja őt…

Penckófer János