„Az a feladatunk, hogy kitartsunk”

2017. november 29., 13:35 , 881. szám

A 2017. november 26-án, vasárnap Salánk fölé is boruló ólomszürke, fénytelen égbolt jól illett az 1944. novemberi elhurcolásokról való megemlékezés hangulatához, s jól tükrözte nemzetrészünk 1944-es és mai helyzetét. Hiszen gonosz erők miatt hetvenhárom évvel ezelőtt sötétbe borulni látszott a kárpátaljai magyarság jövője, és a sztálinistákhoz hasonlóan embertelen, elvetemült ukrán nacionalisták ma ismét nemlétbe igyekeznek taszítani minket. Ám hisszük, hogy ami Sztálinnak sem sikerült, az napjaink szélsőséges, ukrán nacionalista politikusainak és „köz-sovinisztáinak” sem fog sikerülni, s a magyar Parlament valamennyi pártja által az ukrán oktatási törvény elleni fellépésre felhatalmazott magyar kormány derekas, kőkemény ellenállása visszakozásra fogja késztetni államunk jelenlegi sovén vezetését.

A Salánk központjában álló ’44-es emlékműnél a KMKSZ helyi alapszervezete által szervezett megemlékezésen elsőként Kalanics Éva, a KMKSZ-alapszervezet elnöke köszöntötte a megjelenteket, és röviden felvázolta a hetvenhárom évvel ezelőtti tragikus eseményeket. Majd átadta a szót Kész Barnabás történésznek, a beregszászi Rákóczi-főiskola tanárának, a KMKSZ megyei tanácsi képviselőjének, aki felszólalásában nemcsak az 1944-es salánki és kárpátaljai deportálások menetét ismertette, hanem kitért a II. világháború végső szakaszában Magyarország jelenlegi területén a megszálló szovjet hadsereg és a hírhedt szovjet államvédelmi rendőrség, az NKVD által lebonyolított deportálásokra is. Mint kifejtette, anyaországunkból 800 ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, akik közül több százezren sohasem térhettek haza. A szónok bemutatta a Gulág- és a Gupvi- (hadifogoly-) táborok rendszerét, melyek együttesen több száz főtábort és négyezer melléktábort foglaltak magukba, a Gulág kényszermunkatáboraiban pedig a 30 millió szovjet állampolgár mellett több mint négymillió külföldi állampolgár is raboskodott, akik történetével az utóbbi időben több történelmi emlékkonferencia is foglalkozott.

Majd Kész Barnabás áttért jelenlegi helyzetünk elemzésére, amikor ismét létében fenyegeti a veszély Kárpátalja magyarságát, mivel nagyon komoly támadás alatt áll oktatási rendszerünk. „Nekünk viszont az a feladatunk, hogy kitartsunk, a lágereket magyarságuk miatt megjárt felmenőink előtt is ez a kötelességünk, és Magyarország is ezt várja el tőlünk” – zárta szavait.

A Salánkon született, s immár ismét szülőfalujában élő Józan Lajos nyugalmazott huszti református lelkész kifejtette: 1944-ben, ezekben a novemberi napokban már lassan vége felé közeledett a szörnyű háború, ám az élet pusztítása még nem ért véget. Sok kárpátaljai magyar parancsszóra elbúcsúzott családjától, és sokan soha nem tértek haza. Fájdalommal emlékezünk rájuk. De nemcsak azt nézzük, mire is emlékezünk, hanem magunk körül is nézünk, hogy milyen élethelyzetben vagyunk, s ködbe burkolózó helyzetünkben próbáljuk a jövő felé irányítani az életünket. Jövőnket keresve pedig nemzetünk múltjából merítünk erőt, és még inkább Teremtőnktől, aki kezében tartja életünket. Mi, a Teremtő magyar teremtményei nagyon sok megpróbáltatást kibírtunk már történelmünk folyamán, s hisszük és valljuk, hogy Isten életünk nehéz helyzeteiből is ki tud menteni bennünket. Az ő kezében van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk – fejezte be gondolatait.

Ezt követően Balogh Attila salánki református lelkész és Csirpák József helybeli görögkatolikus parochus is szólt az egybegyűltekhez. A megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult. Végezetül pedig leszögezhetjük: Rákóczi népe, mely mindig bátran szállt szembe elnyomóival, s oly sok elnyomót túlélt, bátorsággal és kitartással küzdve, tökéletlen jelene után – Isten segítségével – felépítheti a maga tökéletes jövőjét…

Lajos Mihály