Arany János: A néma háború
Fáradt szemre álmokat hoz
Esős idő és ború:
Azt álmodtam én, hogy hangját
Elveszté a háború.
Sorba, rendbe voltak állva
Az ellenfél és fele,
Meg van adva ütközetre
A vezérlők kézjele.
De parancsszó ajkon elfúl,
Tiszt nem hallja önmagát,
Trombitásnak láthatod csak
Duzzadt képit és nyakát.
*
Irtóznék el a rettentő
Vérontástól a világ
S minden korból, új tavaszból
Nem hullna el a virág.
A 2017-es esztendő Arany János-év volt. E tizenkét hónap alatt megszámlálhatatlanul sok és érdekesebbnél érdekesebb rendezvényen emlékeztünk szerzőnkre, idéztük meg a magyar irodalom kimagasló alakját.
Kovács Ákos Kossuth-díjas dalszerző, énekes például Egy óra Arany Jánossal címmel önálló esteken szavalta a költő verseit, mégpedig azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy „Arany János a legnagyobb élő magyar költő”. Aztán minden alkalommal – amikor elhangzott szájából e vélemény –, gyorsan meg is magyarázta. Szerinte azért nem tévedés „élő magyar költőnek” nevezni zseniális szerzőnket, mert „ha nyelvében él a nemzet, akkor a papírhalálból egy költőt fel lehet éleszteni egy verses esttel”. Az énekes értékelésében számos alkalommal felhívta a figyelmet arra, hogy Arany János „rögzített számunkra egy csomó olyan szókapcsolatot, szintaktikai elemet, amelyet nap mint nap használunk, és talán nem is tudjuk, hogy Arany Jánostól idézünk”.
E szókapcsolatok és szintaktikai elemek mellett, bárcsak beépülhetne tudatunkba A néma háborúból kiolvasható csendes óhaj is, hogy tudniillik tilos kiadni bármiféle tűzparancsot, legyen végre béke már, hogy némuljanak el az örökös csatákba hívó trombiták…
Penckófer János