Mi lehetett a betlehemi csillag…
Üstökös volt? Vagy szupernóva? Vagy bolygóegyüttállás?
„Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki. Heródes király pedig ezt hallván, megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem (a „megháborodik” kifejezés régi jelentése szerint: nyugtalanság fogta el őket (különösen a hatalmát paranoiásan féltő zsarnoki Heródest) – L. M.). És egybegyűjté minden főpapot és írástudót, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Betlehemben, mert így írta vala meg a próféta: És te Betlehem, Júdának földje, semmiképen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai közül, mert belőled származik a fejedelem, a ki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt” – olvashatjuk a Bibliában, Máté evangéliumában, a napkeleti bölcsekről és a betlehemi csillagról szóló részben. Majd a továbbiakban a történet elmondja, miként jutnak el a bölcsek Betlehembe, a szent családhoz, s miként ajándékozzák meg a kis Jézust arannyal, tömjénnel és mirhával, majd indulnak haza napkeleti otthonukba…
De melyik országból jöhettek, s kik lehettek? A Római Birodalom leghatalmasabb keleti szomszédja (s egyik legelszántabb ellensége) ekkoriban egy iráni nyelvet beszélő, harcias nép: a pártusok országa volt. Az Eufrátesztől az Indusig terjedő, soknépű, soknyelvű Pártus Birodalom pedig Mezopotámiát is magába foglalta, ahol a sumérek, majd nyomdokaikban a babiloniak évezredeken át kutatták a csillagos eget, s mindkét ókori nép nagyon fejlett csillagtudománnyal rendelkezett (akkoriban még nem vált külön a csillagászat, vagyis az asztronómia és a csillagjóslás, azaz az asztrológia). A Kr. e. IX. századtól aztán jelentős káldeus tömegek is költöztek Babilónia városaiba, átvéve a velük rokon babiloniak nyelvét, identitását – és a csillagtudományukat. Könnyen elképzelhető hát, hogy babiloni vagy káldeus csillagtudósok voltak a bölcsek, bár az sem zárható ki, hogy perzsa csillagtudósokat tisztelhetünk személyükben. De miért indultak el távoli hazájukból a Szentföld felé, miért gondolták azt, hogy király született a zsidók akkor már római uralom alatt álló országában (Heródes csak vazallus király volt), és milyen csillagászati jelenségre figyelhettek fel?
A Kr. u. 185. és 254. között élő egyiptomi görög ókeresztény teológus, Órigenész Adamantiosz úgy vélte, hogy a betlehemi csillag egy üstökös volt. Lehetséges, hogy a 218-ban Egyiptom egén is látható fényes Halley-üstökös látványa vezette erre az elképzelésre, és ez a híres égitest nem sokkal Jézus születése előtt, Kr. e. 12-ben is elhúzott a Föld mellett, amit a Közel-Keletről is észlelni lehetett. Csakhogy… Már az antik világban is – akárcsak a középkorban, illetve a koraújkorban – bajok, betegségek, háborúk, halálesetek előhírnökeinek vélték az üstökösöket, megjelenésükhöz nem társult pozitív jelentés, márpedig a Messiás megszületése nagyon is pozitív esemény volt, tehát sem a napkeleti bölcsek, sem a jeruzsálemi írástudók, főpapok nem kapcsolták volna össze egy vészjósló égitest feltűnését a Messiás világra jövetelével. És ugyancsak az üstökös-elmélet ellen szól, hogy a bölcseken – vagyis a babiloni vagy káldeus, vagy esetleg perzsa csillagtudósokon – kívül senki sem figyelt fel a betlehemi csillagra, noha egy üstökös felbukkanása igen figyelemreméltó jelenség. Világos, hogy a „csillag” csak valamilyen kevésbé feltűnő égi jelenség lehetett. De mi?...
A XVI–XVII. század fordulóján élt kiváló német asztronómus, matematikus, Johann Kepler arra gondolt, hogy a betlehemi csillag a Jupiter és a Szaturnusz együttállásának és egy szupernóvának, vagyis egy felrobbanó csillagnak a kombinációja lehetett. A csillagász maga is felfedezett egy szupernóvát 1603-ban, melyet a következő esztendőben is észlelt. S bár óriás szerepet játszott a modern asztronómia kialakulásában, pl. ő jött rá, hogy a bolygók nem kör, hanem ellipszis alakú pályán keringenek, ám mivel akkoriban még egyáltalán nem ismerték a csillagok működését, arra a téves következtetésre jutott, hogy a bolygóegyüttállás hatására villant fel a szupernóva. Az éjszakai eget rendszeresen figyelő, megbízható észleléseket végző ókori kínai csillagászok pedig nem fedeztek fel általuk vendégcsillagnak nevezett nóvát vagy szupernóvát a Krisztus születése körüli időkben. Tehát a betlehemi csillag sem lehetett egy felrobbanó csillag (a szupernóvához hasonlóan a nóva is az). A bolygóegyüttállás viszont igaz lehet. Miért?
Először is tudnunk kell, hogy az ókori csillagtudósok (akik egyszerre voltak asztronómusok és asztrológusok) a Jupitert tartották a királyok csillagának, a Szaturnuszt a zsidók csillagának, a Halak csillagképet pedig a Jupiter saját csillagházának. A Jupiter és a Szaturnusz – a Földről nézve – húsz évenként együttáll, 258 évente egy esztendőn belül háromszor ismétlődik az együttállás, 794 évenként pedig háromszor, s ráadásul ugyanabban a csillagképben ismétlődik meg az együttállás (konjunkció). Tehát ritka jelenség, de nem szembetűnő, a két planéta nem áll olyan közel egymáshoz, hogy a fényük egybeolvadna. Ám ha „a királyok csillaga” „a zsidók csillaga” mellett egy éven belül háromszor is együttállt, méghozzá a saját „csillagházában”, a babiloni vagy káldeus, vagy perzsa csillagtudósok arra gondolhattak, hogy ez egy nagyon fontos eseményt jelez: egy új zsidó király megszületését. De megtörtént-e ez az együttállás? Kepler kiszámította, hogy Kr. e. 7-ben igenis bekövetkezett a nevezett konjunkció. Sőt, egy babiloni ékírásos tábla tanúsága szerint a mezopotámiai csillagtudósok már évszázadokkal Krisztus megszületése előtt előre kiszámolták, hogy ez az együttállás a fent írt időpontban is be fog következni. (Természetesen az ő időszámításuk eltért a miénktől, de a két időszámítás ismeretében kiszámították, hogy a babilóniai asztronómusok/asztrológusok melyik évre tették a nevezetes bolygóegyüttállást. A Jézust felkereső napkeleti bölcsek tudhatták, hogy ez az esemény be fog következni, így amikor az tényleg megtörtént, felkerekedtek, hogy tisztességet tegyenek a zsidók megszületett királyának.
De hát Jézus nem Kr. e. 7-ben született – vethetné valaki közbe. Csakhogy minden bizonnyal mégiscsak akkor jött a világra. Krisztus megszületésének dátumát sehol sem jegyezték le, a Kr. u. 470-től 550-ig élő jogász, kronológus szerzetes, római apát, Dionysius Exiguus pedig tévesen számolta ki az időpontot. Nem használt fel minden történelmi forrást, nem vette figyelembe, hogy Augustus császár – akinek az idejében történt meg a birodalmi népszámlálás, amikor, mint mindenkinek, a Dávid király házából származó Józsefnek is a maga származási helyére, Betlehembe kellett mennie a várandós Máriával, hogy a népszámlálók beírják – nyolc évig már Octavianus néven uralkodott, mielőtt felvette volna az Augustus nevet. Ahogy nyilván arról sem tudott, hogy megbízható történelmi források szerint Heródes a mi időszámításunk szerint Kr. e. 4-ben halt meg. Jézus tehát minden jel szerint Kr. e. 7-ben született meg.
Itt kell szólnunk arról is, hogy – mint Teres Ágoston jelenkori magyar jezsuita, asztrofizikus, matematikus Biblia és asztronómia c. könyvében leírta – Máté evangéliuma legkorább szövegének az ókori csillagászati kifejezésekkel való összevetése arra utal, hogy Máté evangélista a kor tudományos nyelvezetén írt a betlehemi csillagról, csak a későbbi fordítók, akik nem rendelkeztek asztronómiai tudással, nem fordították le pontosan a szöveget. A következő mondat: „Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki” a görög eredetiben így hangzik: „Eidomen gár autú tón asztéra en té anatolé kai élhomen proszkünészai autó.” Teres pedig szövegelemzésében – többek között – ezt írja: „Az „asztér” ebben az összefüggésben nemcsak egyetlen csillagot jelent, hanem egy meghatározott csillagállást vagy konstellációt is. Az „en té anatolé” rendszerint egy vándorcsillag (bolygó) felkeltét jelzi egy meghatározott csillaképben, amikor a naplementével egy időben vagy közvetlen utána láthatóvá válik. Ezeket a csillagászai kifejezéseket a babiloniaktól vették át a héberek és a görögök.”
Képletesen fogalmazva: a betlehemi csillag előragyog az őt körüllengő homályból...
Lajos Mihály