Kosztolányi Dezső: Új évkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,

hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

Száguldva rontok ki szoros körömből,

s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,

mindenki félt kuckószögletben rég.

Siessetek nagy melletek kitárva,

élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,

hadd rázza széjjel, ami szertedől,

elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,

a fergeteg járjon vadul elől.

Söpörje a pokolba régi házunk,

és döntse szét a régi ormokat.

Mi e jeges, napos honban tanyázunk,

és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak

múlt századoknak satnya bölcsei,

s a száradott lelkű, puhult bigott had –

lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,

a száműzött, kiátkozott nagyok,

s menjünk vihar lépéssel még előrébb –

hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

Az Új évkor című Kosztolányi-versben egy lendületes – a szerző szóhasználatával: „fergeteges” – szándék és tettrekészség munkál. Ebben alighanem az is közrejátszhat, hogy a költő művének megszületésekor mindössze huszonegy esztendős. És mikor, ha nem huszonegy évesen kell éreznie az embernek, hogy „hahó, hahó, a fergeteg vagyok”.

De abban ugyancsak sok igazság van, hogy kortól függetlenül mindenkit mindig megérint az évváltás. Valamiért soha senkit nem hagy hidegen az időszakasz-határ megtapasztalása: a lezáródással és nyitódással együtt járó különleges érzés. Jó hátrahagyni, ami régi, ami éppen elmúlik s lezárul, de talán még ennél is felemelőbb fogadni az újat.

Az új érkezése gyakran reményteljes érzéssel jár együtt, ám ilyen árnyalatnyi finomságra a Kosztolányi-vers személyisége még nem lehet fogékony. Ő maga a „fergeteg”, az erő, ő még „vihar lépéssel”, magabiztosan halad előre, az új esztendőbe. És ez így van jól. Ez a világ rendje…

Penckófer János