Bereti Gábor: Sokáig haragudtam
Sokáig haragudtam rád, Istenem.
Mert nem voltam se szép, se bátor,
s gyakran vett erőt rajtam a félelem.
Pedig hol is lehetett volna máshol
viaskodni úgy, mint itt. Hiszen
annyiszor a becsületembe gázolt
a Sors, és figyelmeztetett, nem te vagy
kiért lehajolnom érdemes.
És Te nékem mégis mindig az maradsz
akinek hittelek: a félelmetes.
Hiszen itt, ha minden így marad,
akkor már Te is csupán vesztes lehetsz.
A kortárs magyar líra gazdagságának egyes összetevőit még csak-csak meg lehet nevezni, de úgy szemrevételezni, hogy abban minden kiválóságunk neve szerepeljen – a Bereti Gáboré is –, aligha sikerülhet. Pedig akár ez a költeménye is – mely a Hitel című folyóirat utóbbi számainak egyikében olvasható – figyelemre méltó. Költőnkről annyit közöl csak a lap, hogy 1948-ban született, illetve hogy versek, novellák, kritikák szerzője, és könyvtárosként dolgozott.
De hát kell-e tudnunk ennél többet bármelyik szerzőnkről? Végeredményben úgyis csak a művek fontosak. Pontosabban, amit felébresztenek az olvasóban. Tehát a Sokáig haragudtam című költeményből hiába az tűnik ki mindenekelőtt, hogy klasszikusnak nevezhető szabályozottság fegyelmezi a sorait, és egyértelműen kerekre formált mondatok egységeiből építkeznek gondolatai, mégis valami más ragadja meg a figyelmünket. Hiába mindössze négyszer három sor, úgy érezzük, ennél többről tudósít. Elemeiből éppúgy kitűnik a haza- és a sorselfogadás, mint Isten mindent alakító hatalmassága. Miközben a vers utolsó két sora Istent is csak vesztesnek tudja elképzelni „itt”, ebben a hazában…
Penckófer János