Szentmártoni János: A hideg ellen

Bella István emlékének

Aki ivott az ég vizéből,

egy életen át szomjazik.

Álmatlan sokszor, fölkel, járkál,

elfelejti olykor, hol lakik.

Zavartan téblábol, keresgél,

pislog, tárgyai közt kotorász…

mintha emlékezni akarna…

de csak kiveri a víz, a frász.

Így élek én is, Bella István,

pedig nem ittam mást, csak lőrét.

Versbe bújok a hideg ellen,

belélegzem a csöndjét.

Tőletek tanultam e trükköt,

kik csillagokkal koccintgattok.

Ej, jó volna, ha erre járnál,

vernénk hajnalig a blattot.

Majd némán zongorához ülnél,

cigarettafüst-kék időben.

Kint a tavasz kottájából lapoz-

gatna az Isten elmenőben.

Egy szép és nagyszerű költemény Szentmártoni Jánostól, a kortárs magyar líra ismert alakjától, aki Bella Istvánnak ajánlja sorait, és ezt nem csak a vers alcímével jelzi. Külön a szövegben is megszólítja a tekintélyes költőelődöt.

Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy e megszólítás után egy csoporthoz vagy közösséghez intézi szavait a szerző. „Tőletek tanultam e trükköt, kik csillagokkal koccintgattok” – írja. Több mint valószínű, hogy e többes számmal „a Hetek” néven megismert szellemi közeg költőire gondol Szentmártoni János. Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy közéjük tartozott még Bella Istvánon kívül Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon.

A tőlük tanult „trükk” pedig nem egyéb, mint „versbe bújni a hideg ellen”, „belélegezni csöndjét” – írja Szentmártoni János. Mert bizony „egy életen át szomjazik”, aki legalább egyszer „ivott az ég vizéből”…

Penckófer János