Csoóri Sándor: Talán még van idő
Nem fértem el rövid sorokban –
a nyárban –
a tél istállóiban –
nem fértem el az életemben.
A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:
süvítsenek!
Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,
a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,
a hosszú böjt,
az út hajnali fölébredésből homályba,
homályból kő alá,
elég a semmi: semmiért –
Talán még nem késő partra szállni
egy világba vesző falevélen
és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!
vesztemet akartam mindig,
tüntetően a bukást,
mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,
sok a világbajnok,
a fölpumpált fejű üregi király,
a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –
talán még van időm megelőzni
sikeres halálomat.
Zuhanni,
hömpölyögni,
elmúlni tanítom magamat
s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!
Nem könnyű határozott állításokat megfogalmazni e Csoóri Sándor-verssel kapcsolatban, de az mindenképp kitűnik belőle, hogy a személyiség egy új korszakot szorgalmaz önmaga számára. Erre utal a költemény közepe táján található sor, hogy „talán még nem késő partra szállni”, és ezt hivatott erősíteni a cím is: „Talán még van idő”.
Az viszont, hogy mit szeretne hátrahagyni ez a személyiség, s mi az, ami új lehetne életében, nehezebben mutatja magát. A régi, amiben tartózkodott, meglehetősen szűknek bizonyult számára. Kényelmetlennek. Ezt a megelégelt helyzetet vázolja a felvezetés, a „nem fértem el” verskezdet, amit pedig az „elég volt” lázadásnak is tekinthető elhatározás erősít meg.
Igencsak összetett a „kidagadt nyakerek pirospünkösdje” kifejezés. A „kéküléssel” együtt, illetve a „böjt” emlegetésével, egyértelműen a Megváltó kereszthalála, föltámadása, majd ötven nap múlva a Szentlélek eljövetele felé mutat. Talán ezért is olvasható ki a költemény befejezéséből, hogy áldozathozatalra készül a versbeni személy. Ezért a „zuhanás”, a „hömpölygés”, az „elmúlásra tanítás” kifejezések, de még inkább talán a „virágozzak” zárszó…
Penckófer János