Szöllősi Zoltán: Lengedező
Lengedező bolyhos eső
Szinte havazik
Bánatvivő fáradt idő
Ősz is tavasz is
Hova véled dúdolt ének
Ily kétségekből
Szívem megett város remeg
Feledésbe dől
Hazafelé mért lefelé
Visz mindig az út
Nem csak szóban de valóban
Alföldi vasút
Lengedező bolyhos eső
Szinte havazik
Bánatvivő fáradt idő
Ősz is tavasz is
Szöllősi Zoltán a Hitel című folyóirat idei januári számában közölt műveiből egy csokorra valót Elhullajtott versek 1967–2017 címmel, és aztán váratlanul, március 21-én kiváló költőnk – hetvenhárom évesen – elhunyt. Az itt olvasható Lengedező is az „elhullajtott versek” között szerepelt, amely mű valóban egyfajta „dúdolt éneknek” is tekinthető, ahogyan ezt szerzőnk mondja a második versszak legelején. A költemény énekszerűségét fokozza, hogy a vers nyitó és záró része ugyanaz.
A Lengedező „formája” ilyen értelemben tisztázott. De vajon milyen idő lehet az, amikor „Lengedező bolyhos eső / Szinte havazik / Bánatvivő fáradt idő / Ősz is tavasz is”? Egy összemosódott, kivehetetlen évszakról szól ez a „dúdolt ének”, ami nem is annyira természethez kötött jelenség, mint inkább belső táj, hangulat és életérzés, hogy mivé is alakul az ember élete. Egy belső táj a költemény, ahol végső soron az életidőt cipeli magával a versbeli személy. Mert az ember évről évre „hazafelé” ballag, és ráadásul mindig csak „lefelé” vezet az útja, ahol aztán minden határ elmosódik egyszer. „Ősz is, tavasz is” lesz, „bolyhos eső”, amely „szinte havazik”…
Penckófer János