Behun István bútorgyára és futballklubja

Elvesztett Ungvár

2019. január 13., 14:47 , 937. szám
A bútorgyár épülete

Egyik korábbi számunkban az Elvesztett Ungvár sorozatban már írtunk az ungvári Behun családról, pontosabban Behun János cipészmesterről, aki néhány ipari kiállításon is aranyéremmel díjazott lábbelit készített. Most a bátyjáról lesz szó, aki bútorgyárat létesített és az Ungvári Magyar Testnevelési Egyesület (UMTE) Sportszövetség elnöke volt.

Egykoron a Győzelem (Kapos) és a Kovács (Belinszkij) utcák kereszteződésében állt a legnagyobb ungvári bútorkészítő, Behun István háza és boltja, közvetlenül azon a helyen, ahol most az autók parkolnak a Vopak bevásárlóközpont előtt. A jó állapotú épület tanúja volt a bútorgyár felvirágzásának, majd hanyatlásának. Ungvár szovjet érás átépítését nem élte túl sem a szép családi ház, sem maga az épület, ahol a bútorüzlet volt, sem az UMTE Sportszövetség stadionja, amely a mai Bilocska piac területén működött. De kezdjük az elején.

Behun István 1894-ben Ungváron született. Édesapja, akit szintén Istvánnak hívtak, szűcs volt, bőrkikészítéssel foglalkozott, édesanyja, Novák Anna a hat gyermeket nevelte. Az idősebb Behun István családja a mai Mitrak és a Ruszka utca elejét összekötő közben lakott. A kis István onnan járt iskolába, majd annak befejezését követően az asztalosmesterhez tanulni. Azt nem lehet tudni, hogy kinél sajátította el a szakmát, de ismert, hogy kénytelen volt megszakítani az asztalosmesterség elsajátítását és az inasságot, mert kitört az első világháború.

A 20 éves István a 11. Honvéd Gyalogsági Ezred kötelékében az orosz és az olasz frontokon harcolt. Hősiességéért néhány kitüntetést is kapott, többek között az Osztrák–Magyar Monarchia legmagasabb háborús kitüntetéseit: 1. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet (Nagyezüst Vitézségi Éremnek is hívták) és 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet (ún. Kisezüst Vitézségi Érmet). Ezek magas örökös állami nyugdíjra jogosították fel. Ezenkívül István még német és bolgár érmeket is kapott a harcokban tanúsított helytállásáért.

A háborúból kitüntetésekkel őrnagyként hazatért István szemtanújává vált az ország széthullásának, amelyért több évig harcolt. De az új körülmények között sem veszett el, épp ellenkezőleg: 1919-ben megpróbált saját vállalkozást indítani. István leszármazottjai a mai napig őrzik azt a fényképet, amelyen az asztalosárugyár kollektívájával látható. Az első felvételen, amely a '20-as évek elején készült, alig néhány munkás látható. A másodikon viszont, amely 1929-ben datálódott, már népes kollektívát láthatunk. Az 1943-as kiadású Ungvár és Ung vármegye című könyvben többek között az szerepel, hogy Behun István gyára villamosítva van, 40-45 munkás és 14 segéd (azaz fiatal segédmunkások, akik még tanulták a szakmát) dolgozik ott. Mostani mércével persze nehéz teljes értékű gyárnak nevezni, de akkoriban egy olyan vállalat, ahol félszáz ember dolgozott, már nagynak számított.

Mit is készítettek Behun István gyárában? A vállalat egyik akkori reklámjában olvashatjuk, hogy nem csak családi házakba készítettek bútorokat, hanem iskolai és üzleti berendezéseket (vagyis polcokat) és irodai bútorokat is. Egy 1927-es újság írt a Pidkarpatszka Rusz Első Kárpátaljai Ipari Kiállításának nagyon gazdag bútorkínálatáról és megemlíti azt is, hogy három garnitúra Behun István gyárában készült. Többek között megírták, hogy ez a bútormester egy ebédlőszobai és két hálószobai berendezést mutatott be, amelyek biedermeier (bieder: egyszerű, szerény; Meier: a leggyakoribb német vezetéknév) stílusban készültek hajlított elemekkel és élénk huzattal. Ez egy átmeneti művészeti stílus volt elsősorban Közép-Európa lakáskultúrájában és kispolgári miliőt, békét, nyugalmat árasztott egyszerű eszközökkel, pátoszmentesen. A Prágai Magyar Hírlap című lap azt írta, hogy ezek a gyönyörű és ízléses bútorok még egy világkiállításon is a legjobbak lettek volna.

Nyilvánvalóan az elkövetkező években kissé megváltozott a Behun-bútorok stílusa. Az utódoknál fennmaradt egy céges termékkatalógus, amelyből láthatjuk, hogy milyen bútorgarnitúrákat kínáltak az ügyfeleknek a múlt század 40-es éveiben. A modellekből ítélve a gyárban könnyű, modern bútorokat készítettek. Érdekes, hogy a katalógusban bemutatott darabok közül néhány még ma is teljesen korszerűnek tűnik.

A bútorgyáros leszármazottai úgyszintén elmesélték, hogy István nagyon nyugodt és jóakaratú ember volt, aki könnyen megtalálta a közös nyelvet a vásárlókkal és a dolgozókkal. A munkások nagyon tisztelték, elsősorban a hozzájuk való jó viszonyulásáért, mert soha nem engedte meg magának, hogy bárkire is felemelje a hangját, vagy bárkit megsértsen. Amikor új munkást vett fel a gyárba, István mindig meghívta őt az otthonába ebédre. A Behun család és a vendég együtt ebédeltek, István pedig közben megfigyelte, hogyan eszik a potenciális alkalmazottja. Ha az illető energikus és vidám volt, jó étvággyal evett és nem félt, nem feszengett a tehetős gyártulajdonos családja előtt, akkor István rögtön felvette. Ezen a hagyományon kívül másként is kifejezte háláját a beosztottjainak. A karácsonyi ünnepek előtt mindig vásárolt néhány sertést és köszönetül a jó munkáért szétosztotta azokat a gyár dolgozói között. Ily módon a legszegényebb munkásai is gazdagon ünnepelhették a karácsonyt.

Ami a társadalmi tevékenységét illeti, Behun Istvánt az UMTE Sportszövetség alapítójaként és többéves vezetőjeként ismerték a városban. Utódai ma már nem tudják, hogy István jómaga sportolt-e valaha, de az, hogy lelkes futballszurkoló volt, vitathatatlan tény. István testvérével, Jánossal és az ungvári Diószegi Istvánnal, Gottlieb Ferenccel, György Ferenccel, Roth Ábrahámmal, Rosenberg Józseffel és Weinwurn Vilmossal közösen 1920-ban megalapították az UMTE-t. A sportklubban labdarúgó-, birkózó-, ökölvívó és kerékpársport szekció működött. A csapat színe vörös-fekete volt.

Mihajlo Ruscsaktól, a kárpátaljai futballtörténelem kutatójától tudjuk, hogy Behun István 1927-től kezdve volt a szövetség elnöke és legnagyobb mecénása. Mivel akkoriban a focistáknak kötelező volt valamilyen fő munkahelyen dolgozni, amikor István nem helyi tehetséges játékosokat hívott meg a csapatba, azokat mindig felvette dolgozni a saját bútorgyárába.

„Az UMTE labdarúgócsapata viszonylag rövid időn belül népszerű lett Ungvár határain kívül is. A csapat már fennállásának első évében megszerezte Kárpátalja első bajnoki címét a magyar klubok között. Később még két alkalommal – 1932-ben és 1933-ban – lett a csapat megyei bajnok – meséli Mihajlo Ruscsak. – A klub legnagyobb eredménye a szlovákiai magyar csapatok bajnokságára való kijutása volt, ahol 1932-ben az ungváriak a második helyen végeztek a Ligeti SK (Pozsony) után, valamint az, amikor 1933-ban kivívták a Szlovákia legjobb magyar csapata címet: kétszer győzték le a Donaustadt SK-t (Pozsony).”

Akkoriban, a '30-as évek elején az UMTE labdarúgócsapatának életében még egy örömteli esemény történt: saját stadiont kapott. Kereken tíz évig más klubok pályáin játszott a csapat, leggyakrabban a Füzesit használták, amely a mai Pravoszláv parton volt. Ám a '20-as évek végén a városvezetés úgy döntött, hogy szétparcellázza a gyéren lakott Füzest és egy új lakónegyedet épít ott fel. A sportszövetség előtt az a feladat állt, hogy más futballpályát találjon.

Az UMTE egyesítve a mecénások erőfeszítéseit, saját stadion építésébe kezdett, melyet 1930 augusztusában nyitottak meg. A Prágai Magyar Hírlap című újság részletesen írt az eseményről. Már akkor kiemelték, hogy az építés fő mecénása Behun István volt. A stadion megnyitóján, amely a bútorgyár mögött kapott helyet, és 800 szurkoló befogadására volt alkalmas, az akkoriban is jól ismert magyar csapat, a Vasas játszott barátságos mérkőzést a házigazda csapattal. Ám az ünnepélyes stadionavató végén történt egy kisebb malőr. A vendégek elmondták beszédeiket, amikor a pályára szólították a szövetség elnökét, Behun Istvánt. A sportolók egy széket vittek a pályára, István ráült, és a focisták hálájuk jeléül a magasba emelték őt. Ezután kellett volna köszöntőt mondania Istvánnak, házigazdaként utoljára hagyták. De amikor István a székről leszállva a tribünhöz lépett, a mérkőzés főbírája belefújt a sípjába, és kezdetét vette a futballmérkőzés. Így Behun István nem tudott köszöntőt mondani „saját” stadionjának az átadásán, de ahogyan a Prágai Magyar Hírlap írta, ez nem volt vészes, mert a jelenlévők közül úgyis mindenki tudta, hogy kinek köszönhető ez a nagyszerű esemény.

Mihajlo Ruscsak értesülései szerint 1942 tavaszán úgy alakult, hogy az UMTE-nek ultimátumszerűen felajánlották, egyesüljön a város másik magyar klubjával, az UAC-cal. Az UMTE vezetősége visszautasította a lehetőséget, ezért a Magyar Királyi Kulturális és Közoktatásügyi Minisztérium 1942. május 5-én feloszlatta a klubot. Egy évre rá, 1943. május 23-án árverésen eladták a sportklub szerény vagyonát. Valószínűleg akkor indult hanyatlásnak a szövetség stadionja is. A helyén még sokáig sima gyep volt, majd később, a szovjet időkben ott építették fel a Bilocska piacot.

Ami Behun István magánéletét illeti, egy debreceni lányt, Ekli Rózát vette feleségül. Róza gazdag magyar családból származott, bentlakásos iskolában tanult Bécsben, nagyszerűen főzött, kézimunkázott és zongorázott. Nem tudni, hogyan ismerkedett meg Róza és István, az utódok csak arra emlékeznek, hogy érett korban házasodtak össze, és Rózának ez már a második házassága volt (azt mesélte, hogy első férje számításból vette őt feleségül, majd elváltak), István pedig fiatal éveit teljes egészében a munkának szentelte.

Rózának nagyon kifinomult ízlése volt, ő foglalkozott a családi ház berendezésével a Kapos utcában. Debrecenből hozományként drága faragott bútorokat hozott magával, majd Bécsből hívatott művészeket, akik a hatalmas ebédlőszoba plafonját megfestették. Ez az Édenkertet ábrázoló alkotás egészen a Behun-ház lebontásáig díszítette a szoba mennyezetét.

A Behun házaspárnak három gyer­meke született: 1934-ben Éva, 1939-ben István és 1940-ben György. Róza, a gyermekek nevelésén kívül vezette a háztartást és a bútorgyár könyvelését is. A gazdaságban egy szolgálónő segített neki, aki a családi ház alagsorában lakott, saját kis szobája és külön konyhája volt. A család szerényen élt, akkoriban nem volt divat kényeztetni a gyerekeket. A család szórakozása legfeljebb az volt, hogy meglátogatták Róza szüleit Debrecenben, valamint István testvéreit Ungváron.

A második világháborút követően életük gyökeresen megváltozott. A szovjet hatalom azonnal államosította István bútorgyárát, és elvette két házukat, csak azt hagyták meg a családnak, amelyikben a Kapos utcában laktak. Valójában az is csak részben maradt az övék, mert az épületnek azt a részét, ahol a bútorüzlet működött, állami tulajdonba vették. Később húsosboltot nyitottak ott, ahol belsőségeket árultak. A málenkij robotot pedig csak azért sikerült megúsznia Istvánnak, mert a csehszlovák érában tagja volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak.

István leszármazottai azt mesélik, hogy nagyon erős ember volt. Azután sem tört össze, hogy mindenét elveszítette, és nem szégyellt egyszerű asztalosként visszatérni a szakmába. Behun István nyugdíjba vonulása előtt néhány évig bútorokat javított a Remmebliv kis cégnél a mai Petőfi téren. Később ugyanott dolgozott mindkét fia, akiknek egykor István át szerette volna adni a családi vállalkozást.

Talán szerencse, hogy István nem élte meg azokat az időket, amikor buldózerrel ledöntötték a házát az akkori Pobeda (Győzelem) utcában. 1964-ben abban az épületben hunyt el szívinfarktusban. Pár évre rá közölték a feleségével és a fiaival, hogy 1968-ig el kell hagyniuk a házat. Még abban az esztendőben közvetlenül a ház mögött ötszintes többlakásos házat kezdtek építeni, amely azóta is ott áll. Az építkezésen rabok dolgoztak, akiket a büntetés-végrehajtó intézetből küldtek. A Behun család épp őket gyanúsította a családi ház kirablásával. Mivel a kiköltözés lassan zajlott (a családnak a ház helyett földterületet jelöltek ki magánház építésére, valamint ideiglenes lakást biztosítottak), Behunék több részletben szállították el a holmijukat. Egy napon, amikor elmentek a házhoz, azt látták, hogy a külső ajtót feltörték, a helyiségekből ellopták a szép csillárokat és néhány más kisebb berendezési tárgyat.

Amikor 1969-ben bontották a Behun-házat, sok ungvári összegyűlt, hogy megnézze. A legtöbben a mennyezeten látható festményre voltak kíváncsiak, mert sokat hallottak annak szépségéről. Míg a plafonnal gyorsan megbirkózott a buldózer, addig az épület fundamentumát sehogy sem tudta lerombolni. A ház olyan jó építésű volt, hogy az alapjával sokáig kínlódtak a bontómunkások. Végül nyoma sem maradt az épületnek. Mint ahogyan az évek során feledésbe merült az egykoron ismert bútoros és bőkezű mecénás, Behun István emléke is.

Tetyana Literáti, Pro Zahid/
Rehó Viktória