Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek
Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.
És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.
De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.
Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagytok a gyászban, lusták az örömben is.
Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?
Csoóri Sándornak ez a verse is kiválóan példázza, hogy a művészi alkotásba minden belefér. Életünk valóságának egyetlen darabkája sem lehet az alkotás kárára: a mű értékének mércéje a hitelessége.
Csoóri Sándor ebben a versében is ugyanolyan módszerrel él, mint a többiben. A természetes élőbeszédet elegyíti különféle képzettársításokkal, és ezek szabályozottsága esztétikai tapasztalatban részesíti az olvasót. A költeményben nincs semmi oda nem illő, semmi érthetetlenség, semmi mondvacsinált, semmi cafrang.
Mindezek mellett tűnik fel a versbeli megnyilatkozó nyugodtsága, a hangnem emberközelisége. Pedig nem éppen higgadtságra ad okot, mikor úgy kell szólnia az embernek egykori „híveihez”, hogy azok „árulóivá” lettek. Mert pont ezt a helyzetet idézi elénk a költemény. És ezen árulás miatt érzi úgy a valósággal szembesült beszélő, hogy körülötte „tél van, fagyos föld”, „botorkálhat a semmiben”, legfeljebb majd az emlékirataiban megörökíti, mivé lett „a nemes maradék”…
Penckófer János