Ágh István: Jelenések

A lépcső karfájába kapaszkodtam,

mikor fullánkját jobb kezembe fúrta,

gyűlöltem a darazsat, mint egy embert,

aki tudta, ki vagyok, hol keressen,

nem számoltam ilyen meglepetéssel,

hatalmas düh tombolt az apró lényben,

alantas kéj az elpusztításomra,

s nem véletlen került épp az utamba,

magát védte? vagy valaki megbízta,

hogy nyolcvan évem bűnét megtorolja,

még akkor is, ha az élete rámegy,

belepusztul, akár a kamikáze,

annyit tudok, amennyi szinte semmi,

csak amit képes vagyok érzékelni,

a többi tény izgalmas ismeretlen,

ott húzódik baljós sejtéseimben,

megfejteni azt a titkot próbálom,

amit észre sem vettem volna máskor,

bár minden egyes földi jelenségnek

égben rejlik a végső megfejtése,

a jelenésben, mely akár az álom,

eltűnik, mint a denevér szobámból,

nem kétséges, hogy itt volt, mégis rejtély,

mért repült hozzám épp azon az estén,

miért éppen nálam keresett szállást,

nem a város millió ablakán át,

és megpihent, amíg az ultrahangok

hullámhosszán nem észlelt élő hangot,

sötét szobám olyan volt, mint egy barlang,

gyanútlan kézzel gyújtottam a villanyt,

felém csapott az esték csupasz réme,

már azt hittem, a halottam kísértett,

faltól falig csapódott, s nem talált ki,

árnyékolta szárnyával a szobát is,

és a sötét egyre sűrűbbé válva

nehezedett, akár a család gyásza.

Ha Ágh István két különös – ám egybetartozó – történetet elmesélő versének meg kellene találni a leglényegibb pontját, akkor azt a vers közepén, mondhatni a szíve közelében kellene keresnünk.  Mert ott van, a kilencszakaszos költemény ötödik részében.

Tehát négy szakasz a lényeg előtt, négy pedig utána? Igen, pont ott van, mintha szerzőnk jól el akarta volna rejteni ezt a két igen fontos sort: „minden egyes földi jelenségnek / égben rejlik a végső megfejtése”. Mert azt mondják, aki életét meg akarja érteni, és ezért a föleszmélést választja, hamarosan rá fog jönni arra, amit Hamvas Béla több helyütt a következőképpen fogalmazott meg: „ami fent van, az van lent, és ami lent van, az van fent”.

Vagyis a földi, anyagi, a testi világ nem létezik elkülönülten a fentitől, a szellem valóságától. Ezért nem létezik „véletlen” a földön. Ez a földi, anyagi, testi különállóság csak káprázat, aminek szertefoszlásához elegendő például egy darázs vagy egy denevér.  Legalábbis másként Ágh István sem tudja értelmezni azt a dühödt darázstámadást, amely lesből tört rá, és mint egy „kamikáze”, az sem érdekelte, ha rámegy az élete, úgy fúrta fullánkját a jobb kezébe. És nem tudja véletlennek látni azt a denevért sem, mely a város millió ablaka közül épp az övét választotta, és nyomában olyan sűrű sötét terjedt, „akár a család gyásza”…

Penckófer János