Baka István: Legenda, hát lehullasz

Pass Lajosnak

Legenda, hát lehullasz,
jövőnkből varrt ruha!
Erdővé válhatunk mi,
szarvasokká soha.

Havas táj keszkenőjét
bevérezzük ma még.
Holnapra lágy humusszá
feled már e vidék.

Szél leng az alkonyatban:
ingünk volt – ám mi többet
magunkra föl nem öltjük.
Soká késett az ünnep.

Legenda, hát lehullasz,
sorsunkká nyűtt ruha!
Állunk, mint holtra dermedt
erdők agancs-sora.

Baka István mindössze négy rövidke versszakban utal Bartók Béla Cantata profana, A kilenc csodaszarvas című művére, amely világszerte ismert és szeretett nagy zeneszerzőnk gyűjtéséből, egy román karácsonyi énekből ered.

A történet így kezdődik: „Volt egy öregapó, / Volt néki, volt néki / Kilenc szép szál fia, / Testéből sarjadzott / Szép szál kilenc fia. / Nem nevelte őket / Semmi mesterségre, / Szántásra-vetésre, / Ménesterelésre, / Csordaterelésre; / Hanem csak nevelte / Hegyet-völgyet járni, / Szarvasra vadászni.” A történet lényege pedig az, hogy ez a kilenc szép szál fiú addig-addig vadászott, űzte, hajtotta, figyelte a szarvast, mígnem mind szarvassá változtak, és soha többé nem térhettek vissza a szülői-családi házba, nem viselhettek többé emberi ruhát, nem ihattak pohárból, „csak tiszta forrásból” – ahogyan zárul a csodálatos mű.

Baka István verse ennek az átváltozásnak-átminősülésnek az illúziójától megfosztva beszéli el az ember sorsát. Itt már „szarvassá” nem változhat át az ember, vagyis nem lehet álmai-vágyai jövőbeli megtestesítője. „A legenda” szertefoszlásából, „lehullásából” ered a vers záróképe: „állunk, mint holtra dermedt erdők agancs-sora”...

Penckófer János