Az első világháború és vidékünk (1914–1918)

Az első világháború vagy akkori terminológia szerint Nagy Háború közel 4,5 éven át tartó több millió áldozatot követelő katonai konfliktus volt, amelynek következtében az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt létezni. Ez idő alatt a Magyar Királyság közel 600 000 katonát vesztett halottakban, s legalább ugyanennyit sebesültekben és hadifoglyokban egyaránt. A mai Kárpátalja nagyobb része az akkori Északkelet-Magyarország Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék területéhez tartozott. Lakosságát a magyar nemzetiségen kívül nagyszámú rutén, szlovák, román, izraelita és német kisebbség adta. A terület gazdaságilag a perifériát képezte, ahol főként mezőgazdasággal, azon belül pedig leginkább szőlőtermesztéssel, a hegyvidéken fakitermeléssel foglalkoztak. Rosszabb évszakokban az adott vármegyék nagyarányú behozatalra kényszerültek élelmiszerekből, így állandó függőség alakult ki a nyugati vármegyékkel szemben.

Mint minden egyes régió, Kárpátalja is katonailag egy kerülethez tartozott. Jelen esetünkben cs. és kir. kassai VI., honvédség tekintetében a III. kassai hadkiegészítő kerülethez, amely irányította a katonai igazgatást. Figyelemre méltó, hogy a háború kitörésének évében (1914) a régió parancsnoka az a Svetozar Boroević tábornagy volt, aki az első világháború során hősies helytállásáért megkapta a „Doberdo Oroszlánja” címet és magyar nemesi rangot, de nemcsak Monarchia-szerte tisztelték és becsülték, hanem a szemben álló felek is. Területünkön 1867 és 1914 között több katonai intézmény létesült, így lett katonaváros Munkács, Ungvár vagy Máramarossziget. A vármegyék területeiről a férfilakosság döntő többségét ezekben a városokban lévő három császári és királyi (65. munkácsi, 66. ungvári és 85. máramarosszigeti), egy honvédségi (11. munkácsi) és kisebb részben a 29. vadászzászlóaljhoz, a nyíregyházai 14. huszárezredhez és a szatmári 12. gyalogezredbe sorozták be, míg a népfölkelőket kivétel nélkül a munkácsi 11. népfölkelő gyalogezred állományába, amely hosszú szenvedés után Przemyśl erődjében hadifogságba került 1915. március 22-én.

1914. június 28-án Szarajevóban Ferenc Ferdinánd főherceget és nejét, Zsófia hercegnét meg­gyilkolták. A merénylet mindenkit felháborított, a vármegyei főispánok külön táviratban fejezték ki részvétüket, s azonnali válaszlépést követeltek. A történelmi egyházak gyászmisét tartottak, először az ungvári görögkatolikus székesegyházban emlékeztek meg a trónörökösről, s fejezték ki hűségüket Ferenc József császár és apostoli király iránt. A helyi sajtóban ekkor még úgy vélték, hogy Szerbia enged a Monarchia követeléseinek. Július végétől viszont már mindenki a katonai összecsapásra készült. Július 26-án elrendelték a részleges majd a teljes mozgósítást, valamint érvénybe léptették az 1912:63. törvénycikket, amely a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket tartalmazta és súlyos terheket rótt a lakosságra. Július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A háború tehát megkezdődött. Ennek létét a településeken kihirdették, az újságok pedig külön számban közölték a fejleményeket. A mozgósítás elrendelését a települések nagy részén még július 31-én kidoboltatták, viszont a helyi lapok közül elsőként az Ung hetilap augusztus 2-i számában tette közzé a cs. és kir. ungvári állomásparancsnokság értesítését: „Ő cs. és ap. kir. Felsége a részbeli mozgósítást és a népfelkelés részbeli felhívását és behívását legkegyelmesebben elrendelte. Az erre vonatkozó közelebbi tudnivalók az illető katonai kerületi körletekben nyilvánosan kifüggesztett hirdetményekből vehetők ki.” Svetozar Boroević már 1914. augusztus 6-án köszönetnyilvánítását fejezte ki a vármegyék főispánjainak, valamint Molnár Viktor kormánybiztosnak a mozgósítás során mutatott példás helytállásért: „A mozgósítás kezdete óta örvendetes elégtétellel konstatáltam, hogy a parancsnokságom alatt álló terület közigazgatási hatóságai és összes lakossága az uralkodó és a haza iránti kötelmeinek hazafias lelkesedéssel, buzgalommal és odaadással tesznek eleget. Különösen ki kell emelnem az összes nemzetiségnek egyaránt átható azon törekvését, mellyel a zászlókhoz való bevonulásra szóló legfelsőbb parancsot haladéktalanul és örömteljesen teljesítik.”Augusztus 9-én a felfegyverzett katonaság Munkács és Ungvár főterén eskütételre sorakozott. A hivatalos ceremóniát követően szinte azonnal bevagonírozták őket, úti céljuk a Przemyśl melletti Sośnica lett.

A helyi gyalogezredek frontra kerülését követően Kárpátalja katonai védelmét a munkácsi állomásparancsnokság és annak vezetője, Peter Hoffmann vette át. A vármegyéket 6 védelmi zónára osztotta, ahová a létszámfeletti csendőrök, határszéli rendőrök és a tartalékos állományból kiöregedett népfölkelők kerültek, amelyeket kiegészítettek néhány Ausztriából és Magyarországról érkező népfölkelő és hadtápzászlóaljjal, valamint a lengyel légió alakulataival. A kudarcot vallott osztrák–magyar haditerv – lényegében inkább felvonulási terv – miatt az 1914. augusztus 23-án megindított offenzívák idő előtt megállásra kényszerültek, majd megkezdődött az általános visszavonulás, így kerültek Kárpátaljára szeptember közepén a 2. és 3. osztrák–magyar hadsereg egyes alakulatai. Szeptember 24-én a helyi lapok hasábjain már arról értesültek, hogy az oroszok Vereckénél, a Beszkideknél és a Tatár-hágónál átlépték a történelmi magyar határt. Másfél hét leforgása alatt elfoglalták Máramarosszigetet, Rahót, valamint az Alsóvereckei, a Nagybereznai járás szinte egészét. A helyi lakosságon pánikhangulat lett úrrá. Sokan minden mozdítható értéktárgyukkal együtt a pályaudvarokra siettek, hogy felkapaszkodva egy vonatra, Budapestre jussanak. Az adott vármegyék kettészakadtak. Az északi területeket belső hadműveleti területeknek minősítették, ahonnan a lakosságot evakuálták, ugyanúgy, mint a polgári közigazgatás elemeit, míg a déli, a külső hadműveleti terület megnevezést kapta, de ide folyamatosan érkeztek az osztrák–magyar csapatok, akik ellátásáról javarészt már a polgári lakosság gondoskodott. A helyzetet súlyosbította, hogy a katonák önkényesen rekviráltak, de megtették ezt tiszti utasításra is, sőt útépítésre és beszállásolásra is kötelezhették őket. 1914 szeptembere és 1915 áprilisa között három alkalommal történt nagyobb erejű orosz támadás, amelyek közül az első még véletlenszerű volt, csupán élelmiszerszerzés céljából lett végrehajtva, míg a többit már tudatos felkészülés és tervezés előzte meg. A megfelelő számú erősítéseknek köszönhetően azonban minden egyes alkalommal sikerült az oroszokat a határ másik oldalára visszaszorítani. Ez nagyban annak tulajdonítható, hogy a mai Kárpátalja területére helyzeték a német Südarmee-t és egy hadseregcsoportot alakítottak ki Pflanzer-Baltin vezérezredes irányítása alatt.

Mindazok mellett, hogy Kárpátalja területén harci cselekmények folytak, a régió jelentőségét növelte az, hogy Galíciába és Bukovinába csakis a kárpáti hágókon keresztül lehetett eljutni, így Csap, Ungvár és Munkács a keleti hadszíntér végállomása előtt az utolsó állomások egyike lett. Naponta 50 vonat egyenként 100 vagonnal robogott át Kárpátalján a front irányába. De nem mehetünk el Beregszász stratégiai helyzete mellett sem, hiszen vidékünkön a hátországi rendet ebből a városból irányították, ahol csendőr szárnyparancsnokság mellett a lengyel légió is állomásozott. Ebben az időszakban a városok túlzsúfolttá váltak, ahová az átvonuló katonaság mellett természetszerűleg érkeztek a magán és hivatalos katonai bordélyok, különböző üzérkedők és egyéb kétes elemek, még úgy is, hogy az idegen személyeknek bejelentkezési kötelezettségük volt. A frontról érkező sebesülteket a határ átlépésével először az itteni városokban helyezték el, hogy szállítható állapotba hozzák őket. Ungváron három, Munkácson hat, Beregszászban, Szolyván és Máramarosszigeten egy-egy kórház létesült a fogadásukra.

Az első állomások már november elején megkezdték működésüket. Beregszászban a 7. számú helyőrségi kórház mellett – amely ma az Oщад Банк belső udvara –, létesítettek egy civil kórházat is, mégpedig a Vöröskereszt jóvoltából a mai II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola jobbszárnyának földszintjén, 62 ággyal. A négy városban több mint 6000 szövetséges és antant katona lett eltemetve.

Az 1914-ben külső hadműveleti területnek minősített Munkács városa egyben hadtápminősítést is kapott, így a hadsereg a város épületeit hadi célokra bármikor lefoglalhatta. Így került a hadsereg irányítása alá a munkácsi téglagyár, mint barakkórházak felállítására alkalmas terület.

A sebesült és beteg katonákkal megérkezett a háborúk velejárója, a járvány, különösen a kolera és a tífusz. A szegény táplálkozás és a rossz higiéniai szokások miatt a megbetegedések száma gyorsan növekedett. Több települést karantén alá helyeztek. Mindezek mellett ezerszámra érkeztek vidékünkre a galíciai és bukovinai menekültek, hogy rövidebb hosszabb időt eltöltve itt továbbinduljanak Ausztria felé.

Az 1915. május 2-i gorlicei offenzíva kezdetével a közvetlen veszély elmúlt, de Kárpátalja katonailag meghatározott státuszán csak 1916 júniusában változtattak. Innentől kezdve viszonylagos nyugalom következett, de addigra már a növekvő élelmiszerhiány miatt a jegyrendszer bevezetése megtörtént, emberek ezrei éltek létbizonytalanságban, s szenvedtek a háború velejáróitól. Anyák, feleségek és gyerekek várták haza szeretett családfőjüket, mindhiába. Az 1918. júniusi utolsó osztrák–magyar offenzíva sikertelensége következményeként a háborús vereség elkerülhetetlennek látszott. A Monarchia nemzetiségei egyre inkább a Birodalom felosztására törekedtek. A bajt csak tetőzte, hogy 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünetet az olaszok nem respektálták, így a vidékünkről besorozott férfiak, akik többségben a kassai 39. honvéd gyaloghadosztály kötelékében szolgáltak, november 3-án 15.00-kor Pergine községnél olasz hadifogságba kerültek.

Dr. Suslik Ádám, PhD
levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára