Kosztolányi Dezső: Gyűlölöm magamat
Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.
Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
Kié az árnyék a falon? – Enyém.
Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
hol örökös a végtelen sötét,
s magába rogyva ordít társtalan: –
mint ahogy én utálom önmagam!
Mindössze három rövid versszak, de számos fontos – és igen fajsúlyos – kérdést vet föl Kosztolányi Dezső sokszor idézett verse. A Gyűlölöm magamat már első olvasásra mutatja: megértésében az önismeret összetett és rétegzett problémaköre mindenképp szerepet játszik. Csakúgy, mint a „tükör által homályosan” filozófiai gondja, amely Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt első levelében, a szeretethimnuszban öltött szépséges nyelvi formát.
Tudniillik a „Ki vagyok én?” kérdést mindannyian föltesszük magunknak. Nem is egyszer. Ugyanis hiába gondoljuk természetesnek, hogy ismerjük magunkat, ez bizony csalóka ismeret szokott lenni. Erre utal a mester, mikor azt írja, hogy az „Én” mindig „változva” tűnik föl, és „mégis változatlan” marad. Hogy nincs menekülés önmagunk káprázatából, mert az egész égadta világ „Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!”.
Az első versszakban pedig az a rövid kijelentés, hogy „tükörszobába járok”, az olvasóban bizony fölidézi a „tükör által homályosan” filozófiai gondját. Hogy mi magunk vagyunk az igazi megismerés akadályai. És ezt a problémát csodás nyelvünk egyik rögzült formája is pontosan őrzi, mikor tömören, egyszerűen – kicsit talán nyersen és banálisan – így teszi föl a kérdést: „Nem látsz a szemedtől?”...
Penckófer János