Kányádi Sándor: Március

2020. március 18., 13:12 , 998. szám

Kinyílott az idő,

mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.

 

Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.

 

Sürögnek-forognak
szántóvetők.
Juhnyáj lepi be a
tetőt.

 

Pipe virág között
pipe tipeg.
Kacagják a
szőke vizek.

 

Nemigen van olyan hónapja az évnek, melyről kiváló költőink ne írtak volna verset. De a tizenkettő közül alighanem márciusról született a legtöbb. Mert a március nemcsak szédületes szabadságharcunk – az 1848. március 15-én kitört forradalmunk – nagyszerűségét idézi eszünkbe most már százhetvenkét éve, hanem a természeti újjászületés titokzatosságát is.

Például Utassy József: Hurrá! című költeményében „a fák forradalmáról” beszél, és azt a vidám lendületet idézi elénk, melyből komoly erő is keletkezhet alkalomadtán, míg az itt olvasható versében Kányádi Sándor mindössze néhány törékenységet ajánl figyelmünkbe, és mi mégis mintha örök titkok közelébe érnénk általa.

A „barkázásnál”, „rügyezésnél” aligha lehet törékenyebb, védtelenebb, gyengébb kezdetet – életkipattanást – elképzelni, ám a versben nyomát sem találni semmiféle féltésnek. Magabiztos derű hatja át. Ezt a gyermekverset is tartja a ritmus, a tagolás pontossága, a metrum magabiztossága, de valami más is. Talán az, amit a lélek halhatatlanságának szokás nevezni: az, ami a „pipe virág között tipegő pipét” is tartja – „szőke vizek kacagása közben”...

Penckófer János