Egy donbászi munkaszolgálatos visszaemlékezései

„…úgy vittek el bennünket, ártatlanul…”

2020. április 5., 18:08 , 1000. szám

A XXI. század fiataljai és fiatal felnőttjei számára a kommunizmus sokszor talán csak egy fejezet a történelemkönyvben. Szüleink emlékezhetnek arra, hogy volt egy nagyapjuk, nagyanyjuk, aki elment, akit elvittek, de nem tért haza. Nagyszüleink pedig emlékeznek rá, hogy meggyötörten tért haza az édesapa, a testvér, a nagybácsi – már ha hazatért egyáltalán.

Málenkij robot, munkatábor, etnikai alapú elhurcolás – tízezrek halálát okozták ezek a II. világháborút követően a szovjet megtorlás részeként. Ma már kevesen vannak, akik mesélni tudnak arról, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül csak azért, mert nem tagadták meg nemzetiségüket, vallásukat.

Id. Danku Mihály 1932. június 20-án született Batáron. Megjárta a donbászi munkaszolgálatot, a zsitomiri büntetőlágert, és fagyoskodott az Urálban katonaként. Az ő emlékeiből idézünk.

„1949-ben töltöttem be a 17. évet. A kommunisták olyan hajcsárvadászatot csináltak. A bátyámat elvitték még előttem egy évvel Donbászra. Utána a mi korosztályunkat vadászták. Bujkáltunk mind, 32-esek.”

Mihály málét szedni ment ki a mezőre más falubeliekkel együtt, amikor a „heteni biró” (heteni: Tiszahetény település polgármestere – a szerk.), egy határőr és egy milicista jelent meg. Egy tölgyfára mászva próbált elbújni előlük. A hatósági személyek édesapjától követelték, hogy adja elő a fiát. „Nekimentek édesapámnak, úgy meghajították, hogy majd’ felesett. Ő a dél-tiroli hegyekben háborúzott, egy évig román fogságban volt. Nem volt gyáva ember, de már a sírás környékezte. A bíró egyik, a milic a másik oldalról hajigálta az édesapámat. Reszkettem, hát mégis az apámról van szó! Ha kell, nekem el kell menni a halálba is érte. Leordítottam, hogy ne bántsák, mert ott végzem ki őket, és mind a másvilágra megyünk. Leszálltam. Hetenibe való volt a biró. Sajnálom, hogy a nevemet bitorolta, Danku Mihálynak hívták azt is. De az egy nagyon bitang kommunista volt. Leugrottam, nekiugrottam a milicnek. Édesapám ordít: »Fiam, ne csináld!« Édesapám, tudja meg, hogy elmegyek, de ha meghalok, magáért halok meg.”

Szekérre ültették, bevitték a faluba, ahol akkor már 5 elfogott kortársára vigyázott a rendőr. Délután autóval vitték őket Nagyszőlősre. „Ott is őrszem vigyázott, mintha valami nagy bűnt követtünk volna el, úgy vittek el bennünket, ártatlanul, semmiért, nem vétkeztünk semmit. Este jött Szlatina felől a lembergi személyvonat. Beültettek bennünket, és vittek egész Lembergig. Ott kiszálltunk, néztük, hogy kéne megszökni, de nem lehetett. Jött egy másik szerelvény, abba bevagoníroztak bennünket, és egyenest Donbászra! 500 m mélyen a föld alatt fúrtuk a szenet.”

Nemcsak fiatal fiúk, de nők is dolgoztak a bányában. A szovjet propaganda szerint, önkéntesen vettek részt gyári-üzemi képzésen, hogy szakma legyen a kezükben. A hivatásos bányászok kaptak fizetést, ők nem, sőt, a helybeliek még köpködtek is utánuk, mert – nem tudván, hogy erőszakkal vitték őket oda – úgy értelmezték, hogy ezek a fiatalok elvették előlük a munkát.

Három váltott műszakban dolgoztak, 8 köbméter szenet kellett kitermelniük fejenként a műszak végéig. „Egyszer éjjel elaludt a villany, leültünk kicsit megpihenni. Odajöttek hozzánk, hogy miért ülünk. A tiszt úgy szájba vágott érte, hogy elájultam.”

A következő éneket a donbászi magyar foglyokkal közösen költötték:

„Temetés lesz holnap nagy Oroszországban.

De vajon kit temetnek, vajon ki lesz árva?

Szegény jó magyar elhurcoltat kísérnek útjára,

utoljára jár a nagy Oroszországban.

 

Nincsen ott harangszó, csak egy ágyúdörgés.

Egy szegény magyarnak ilyen a temetés.

A Jóisten áldjon meg, jó pajtás, titeket,

kis falumhoz, hogyha majd újra hazatértek.

 

Mondjátok meg az én drága jó anyámnak,

hazamenetelét ne várja fiának.

Az a lány se várjon, ne sírjon hiába,

rég meghalt kedvese a donbászi Sahtában.”

 Nyolc hónapot töltöttek siralmas körülmények között Donbászon. Ismerős, falubeli fiúkkal eldöntötték, hogy megszöknek. Előrelátóak voltak, a tavaszi meleg időszakra időzítették a szökést. A hazafelé tartó utat hol vagonok tetején hasalva, hol vasúti szerelvények potyautasaként, hol gyalog tették meg. Egyik falubelije útközben életét vesztette: vonat vágta le egyik kezét és lábát, a sérülésekbe pedig belehalt, két másiktól útközben váltak el. A megmaradtak 50 kilométert gyalog tettek meg, végig a II. világháború által meggyötört vidékeken, hol a fák alatt, hol épp egy bombatölcsérben töltve az éjszakát. Tizennégy nap múltán értek haza. „Édesanyám a drága pünkösdi kalácsot készítette. Nem győztem jóllakni. Volt nekünk egy kis pénzünk, de nagyon be kellett osztani, hogy jusson minden napra. Egyszer ettünk egy nap egy kis kenyeret, meg pár cukorkát, ittunk rá vizet.”

Mire Batárra értek, az elhunyt rabtárs szülei már megkapták a telegramot arról, hogy fiúk elhunyt, s el is temették.

Néhány héttel később újra szekérrel jöttek érte: a hadbíróság 1950. augusztus 20-án szökésért 4 hónapra ítélte. Az eljárás ideje alatt, mielőtt még újra elvitték volna Kárpátaljáról, találkozott egy aknaszlatinai pappal, akit 25 évre ítéltek el. „Magamba szálltam. Vallást ismertem, Bibliát olvastam, kezdtem nyugtatni az öreget: a Jóisten ezt nem engedi meg, hogy maguk a 25 évet letöltsék! A kommunizmus úgy el fog repülni, hogy még nyoma sem lesz! Eljön az idő. Majdnem sírt, úgy örült neki, hogy ilyen vigasztalásban részesítettem, védelmet, nyugalmat adtam neki, hogy gyógyuljon a fájdalma. Lembergben váltunk el egymástól.” Az említett, Stemplin vezetéknevű római katolikus pap később a Batárral szomszédos Nevetlenfaluban szolgált.

Büntetését Zsitomirban töltötte, ahol rajta kívül sok más magyar is raboskodott. „A rab­őrök azt csináltak velünk, amit akartak. Amelyik nem tetszett nekik, megölték, kódussá tették.” A helyzet siralmasságát nemcsak ez jelentette. „Bevittek minket a lágerbe. Dolgoztattak. Egy marék köleskását adtak enni, meg 8 deci levest, abban 3-4 darab káposzta úszott csak. Annyira megkínoztak bennünket. Azt hittem, hogy nem fogom kibírni, hogy meghalok. De imádkoztam a Jóistenhez. Letöltöttem a 4 hónapot.”

Ezt az időszakot is egy énekkel elevenítette fel.

„A moszkvai körletfogház rács­ablakán kesereg egy nóta.

Szegény fogoly a bánatát most temeti egy bús nótaszóval.

Föl-fölsóhajt, múltra gondol, meg arra a rizsdes-rozsdás rácsra,

elmerengve gondol vissza az elrabolt szép Magyarországra.

 

Ne sírj, ne ríj, édesanyám, ne epesszen énértem a bánat.

Majd tavasszal hazamegyek, leszedni a kéklő ibolyákat.

Ha tavasszal nem mennék el, amikor a kék ibolyák nyílnak,

édesanyám, ne várj haza, mert már akkor letesznek a sírba.”

1950. december 20-án szabadult, de alig egy évet volt szabad: 1951 decemberében megkapta a „poveszkát”: az Urálba kellett menjen szolgálni. „A szenvedést, a nyomorúságot már megszoktam.”

A katonaságnál az őrséghez osztották be. Föld alatti barakkokban, kaszárnyákban éltek. Akkora volt a hideg, hogy a meleg katonai zubbony, gyapjú arcvédő és meleg csizma ellenére is fél óránként, „melegebb” időben kétóránként váltották egymást.

Néhány hét elteltével kaptak némi zsoldot. Valakitől ellopták a pénzt, s az egész osztagot felsorakoztatták kihallgatásra. Mihály magánál tartotta apja katonaimákat tartalmazó könyvét. A rangidős tiszt ezt észrevette, elvette tőle, és megtalálta benne Jézus Krisztus képét. „Féltem, hogy most még többet fognak rám húzni, ha el találnak ítélni. Mindegy, mondom, Istenre bízom. Úgy tettem, mint Szent Péter: majdnem megtagadtam Jézust. Szólt a „sztársina”, hogy álljak ki a sorból, ott maradok kihallgatásra. A többiek mentek gyakorlatozni, én bementem az irodába. Letettem a fegyvert, a kapitány, egy nyálas kommunista már ott várt engem. Már a könyv ki volt téve az asztalra. Azt mondja nekem a kapitány: maga olvassa ezt a könyvet? Mondom neki, nem olvasom, fényképet tartok benne. Kezdtem hazudozni, mert féltem, hogy elítélnek. Azt mondta, Danku elvtárs, mi adunk magának más könyvet, amiben fogja a fényképeit tartani. Én már nem tudtam mit cselekedni. Felugrottam, rögtön eszembe jutott a vallás. Igen, mondtam, fogom olvasni azt a könyvet, akár élet vagy halál jár érte! Erre visszaadta a könyvet.”

A rendszer vallásellenességét mutatja egy másik történet. Mihály bácsival szolgált Nagylucskáról egy fiú, aki vitt magával a szolgálatra egy kis Bibliát. A padlót mosatták vele éjszaka, nappal üldözték, verték. A fiú elkeseredésében a szökés mellett döntött. Megindult neki az erdőnek, ahol farkasok, medvék jártak. Elkapták, fogdába zárták. „Hadbíróság elé állították, elítélték hét évre. Elvitték lágerbe. De a Jóisten vigyázott rá, mert egy év múlva már otthon volt: amnesztiát kapott. Hazament, mi meg még két évig rúgtuk a havat az Urálban.”

Danku Mihály 1954-ben töltötte le hároméves katonai szolgálatát. Ezzel, illetve a donbászi munkaszolgálattal, majd a börtönnel együtt 4 évet volt távol otthonától, családjától, köszönhetően a „vad, bigott szovjet” vezetésnek. Sokat szenvedett, szenvedtek. Emberek tízezrei vesztek oda. „Egy kommunistát nem éheztettek. Nem vitték a jegesmedvék közé. Ők elvittek tömegeket, százezreket, magyar és német családokat.”

Mára talán elcsépeltnek hangzik a tanács: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn”. De ne felejtsük el: ami nekünk ma természetes, azért emberek tömegei adták életüket. Tiszteljük emléküket és az áldozatot, amit a nemzetért, az egyházért hoztak!

Espán Margaréta