Kárpátalja szovjetizálása – A megszállástól a bekebelezésig
Kárpátalja XX. századi történetében több drámai fordulatot találunk. A háborúkat lezáró, etnikai viszonyokat figyelmen kívül hagyó békeszerződések következtében a terület többször gazdát cserélt. A kisebbségi létbe kényszerített kárpátaljai magyarság számára a legnagyobb sorscsapás a második nagy világégés végén következett be, amikor területe a Szovjetunió fennhatósága alá került. 1944 őszén, a Vörös Hadsereg megjelenésével megkezdődött a szovjet rendszer módszeres, sok áldozatot követelő kiépítése a térségében.
A szovjet megszállás
A 4. Ukrán Front katonái 1944 októbere folyamán szállták meg a vidéket, a magyar honvédség alakulatai Csap városát tudták a legtovább, november végéig tartani. Miután 1944. október 27-én Ungvár is szovjet kézre került, Petrov tábornok, a 4. Ukrán Front hadseregparancsnoka jelentésben tudatta Moszkvával, hogy sikerült birtokba venni a terület legjelentősebb városát a kommunikációs csomópontokkal és a stratégiailag fontos támaszpontokkal együtt.
A szovjet megszállás kezdetén még nem volt teljesen nyilvánvaló, hogy a régió a szovjet birodalomhoz fog tartozni, mivel még 1943. december 14–18. között Moszkvában egy csehszlovák–szovjet kormányközi tárgyalás alkalmával Beneš jogot formált arra, hogy a csehszlovák hadsereg „foglalja el a Köztársaság München előtti területét”, amelybe Kárpátalja is beletartozott. A Szovjetunió ekkor még nem mondott ellent a müncheni egyezmény előtti határok elismerésének, így a csehszlovák kormány joggal hihette azt, hogy a magyar revíziós politika eredményeinek érvénytelenítése után – a jogfolytonosságot is figyelembe véve – a régió újra Csehszlovákiához kerül majd.
1944. május 8-án – amikor a Vörös Hadsereg megközelítette a Kárpátok vonalát – Beneš és a szovjet kormány küldöttei a Vörös Hadsereg jelenlétének idejére megállapodtak a csehszlovák kormányküldöttség és a szovjet hadsereg egymáshoz való viszonyát illetően Kárpátalján. Eszerint a területet két részre osztották: egy háborús övezetre, ahol a szovjetek gyakorolják a teljhatalmat és az úgynevezett „felszabadított területre”, ahol a csehszlovák fél szervezi meg a polgári közigazgatást.
Ennek megfelelően 1944. október 27-én – a szovjet alakulatokat követve – megjelent Huszton František Nemec, az emigráns csehszlovák kormány küldötte abból a célból, hogy megszervezze a közigazgatást Kárpátalján. A szovjet vezetés azonban már korábban elhatározta a terület bekebelezését, de ezt úgy akarta feltüntetni, mintha ez egy alulról jövő népakarat szerint történne és a Szovjetunió pedig csak eleget tenne ennek a helyi népakaratnak. E cél megvalósításában szignifikáns szerepet játszottak a Szovjetunióban kiképzett és Kárpátaljára irányított ügynökök Ivan Turjanica vezetésével, akik már csak azért sem váltották ki a csehszlovák kormányküldöttség gyanakvását, mert a két világháború közötti időszakban a Csehszlovák Kommunista Párthoz tartoztak, így saját embereiknek tekintették őket. A front átvonulása után ők azonnal hozzáfogtak a szovjet típusú hatalmi szervek kialakításához, miközben a Nemec-féle delegációnak nem volt tudomása a valódi megbízatásukról.
A kárpátaljai magyar és német nemzetiségű lakosság elhurcolása
Kárpátalja szovjetizálásának számos vonatkozása közül a legtragikusabb következménnyel kétségtelenül a „málenkij robotként” hírhedtté vált deportálás járt.
1944. november 12-én ülésezett a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, ahol meghozták az akkor még szigorúan titkos 0036. számú határozatot. Ebben elrendelték a területen élő 18 és 50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összeírását, illetve külön osztagokban, listák szerint a hadifogoly-gyűjtőhelyre történő irányítását. Másnap, november 13-án minden nagyobb településen kifüggesztették a Városparancsnokság 2. számú parancsa című falragaszt. Ez hirdette a 18–50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosság jelentkezési kötelezettségét, továbbá leszögezte, hogy abban az esetben, ha valaki nem teljesíti a parancsot, haditörvényszék elé kerül. A jelentkezés utolsó napjaként a hatóságok november 16-át jelölték meg. A falragaszokon kívül a községekben dobszóval is hirdették a felszólítást. A túlélők visszaemlékezése szerint naponta többször is kidobolták, több esetben pedig még azt is közhírré tették, hogy annak a személynek, aki a kijelölt korhatárok közé tartozik és nem jelentkezik, felkoncolják a családját.
Ezután megkezdődött az emberek tömeges összegyűjtése. Ennek során a legkülönfélébb módszereket alkalmazták a szovjet hatóságok helyi képviselői. Egyes helyeken igazolás átvételének ürügyével gyűjtötték össze az embereket, mely igazolás feljogosítaná őket a szabad közlekedésre a Vörös Hadsereg által felszabadított területen. A november 16-ig magukat regisztráltató személyek abban a hitben, hogy csak egyszerű nyilvántartásba vételről van szó, november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési helyükre, hogy visszavegyék igazolványukat. Azonban ekkor már fegyveres őrök várták a megjelenteket, akik nem mehettek haza, és nem hagyhatták el a helyi gyűjtőpontokat. A legtöbb községben a mindössze három napig tartó jóvátételi, helyreállító munka ürügyén gyűjtötték össze a lakosságot. Akik ruszinnak, ukránnak vagy szlováknak vallották magukat – a nemzetiséget önbevallás útján állapították meg –, vagy a „Miatyánkot” el tudták mondani ruszinul vagy szlovákul, azok kaptak igazolást és hazamehettek. Miután a környező településekről összegyűjtötték az embereket a legközelebbi városparancsnokságon, szigorú, fegyveres katonai kísérettel gyalog indították őket útnak a szolyvai gyűjtőtáborba, amit a szovjet hatóságok alakítottak ki a magyar honvédség korábbi kaszárnyájából, és ami annak a lágerrendszernek lett a része, melynek központja Sztarij Szamborban működött. Az első gyalogos menetoszlopokat 1944. november 18-án indították el Szolyva irányába, ahol a szovjetek ekkorára már kialakították a régió legnagyobb gyűjtőtáborát a magyar honvédség korábbi kaszárnyájából. Szolyván az embertelen körülmények, az éhezés, a járvány és a hideg miatt aratott a halál. Mindennek következtében a „három napig tartó kis munka” ürügyén véghezvitt deportálások a régióban több áldozatot követeltek, mint maga a világháború.
Nem a 0036. számú parancs alapján levezényelt deportálási hullám volt az egyetlen Kárpátalján. Az elhurcolások második szakasza a régió még itt maradt német származású lakosságát sújtotta. Ennek előzménye a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának az 1944. december 16-án megjelenő 7161. számú parancsa volt, amely a Kelet-Európában élő németség egészét érintve elrendelte a Vörös Hadsereg által felszabadított európai területek német etnikumú lakosainak nyilvántartásba vételét azzal a szándékkal, hogy – a Szovjetunió világháború utáni munkaerő-szükségletére hivatkozva – munkatáborokba vigyék a német nemzetiségű, munkaképes lakosokat. Másnap, december 17-én a rendelet Csehszlovákiára vonatkozó kivonatát megkapta a kárpátaljai területet is megszálló 4. Ukrán Front parancsnoka, Petrov tábornok, akit utasítottak, hogy a front parancsnokaként rendelkezzen a németek mozgósításáról. Figyelemre méltó a határozatnak az a pontja, amely engedélyezte, hogy a németek összesen 200 kg meleg ruhát, fehérneműt, ágyneműt, edényt és 15 napra elegendő élelmiszert vigyenek magukkal. E rendelkezés valószínűsíthető oka a korábbi elhurcolások folyamán észlelt magas halálozási arány volt, a németekre pedig elsősorban mint munkaerőre volt szükségük a szovjeteknek, többségüket a Donyec-medencei szénbányákba szállították, ahol bányaüzemi munkákra fogták őket. Mindennek fényében 1944. december 21-én a 4. Ukrán Front katonai tanácsa meghozta a 00520. számú határozatát minden 17–45 év közötti munkaképes német férfi és 18–30 év közötti munkaképes német nő mobilizálásáról és internálásáról. Az újonnan felszólítottaknak december 22–25. között kellett jelentkezniük.
A rendelkezésre álló levéltári források arra engednek következtetni, hogy kb. 30 ezer magyar és német nemzetiségű személyt hurcoltak el sztálini lágerekbe. Az elhurcoltak nagy része soha nem tért vissza szülőföldjére, nem élte túl az embertelen körülményeket és bánásmódot. A hazatértek közül sokan rövid időn belül meghaltak a lágerben szerzett különböző betegségekben, de a fizikai sanyargatásoknak kitett, a megalázás és az emberi méltóság elvesztésének különböző stációit átélő deportáltak lelkében is maradandó traumát és nyomot hagyott a málenkij robot.
Beolvasztás a Szovjetunióba
1944. november 19-én a kommunisták összehívták első kárpátaljai pártkonferenciájukat, melynek helyszíne Munkács volt. A konferencián kikiáltották Kárpátontúli Ukrajna függetlenségét, és határozatot fogadtak el a terület „újraegyesítéséről” Szovjet-Ukrajnával, amit a november 26-ra összehívott népbizottságok első kongresszusán fegyveres, NKVD-s katonák jelenlétében meg is szavaztattak a jelen lévő küldöttekkel. A kongresszuson elfogadták továbbá, hogy megalakítják Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsát, mint a területen, a „nép akaratából” működő egyetlen központi hatalmat, melynek elnöke Ivan Turjanica lett. Ezek után Sztálin közölte a csehszlovák vezetéssel, hogy nem szállhat szembe a kárpátaljai lakosság akaratával, Turjanica pedig a terület azonnali elhagyására szólította fel a Huszton székelő csehszlovák kormányküldöttséget.
Mindennek fényében 1945. június 29-én Moszkvában a szovjet és a csehszlovák kormány megkötötte a Kárpátalja végleges átadásáról szóló szerződést. 1945. november 22-én Csehszlovákia ideiglenes nemzetgyűlése, november 27-én pedig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége ratifikálta a dokumentumot. 1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége „Kárpátontúli terület” néven hivatalosan is beolvasztotta Kárpátalját a szovjet közigazgatási rendszerbe, ahová 1991-ig, a birodalom összeomlásáig tartozott.
Dr. Molnár D. Erzsébet
történész,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
