Nagy Gábor: Nagy Gáspár-apokrif
Az elv-nélküliekkel,
parolis elvtársi parolákkal,
a piedesztál paprikajancsijaival,
a hovatovább páncélos lovagjaival,
a hűbele-tamáskodókkal,
a permanens immanens
szövegfolyam szörföseivel
és, mi tagadás,
saját kisszerűségeinkkel is
együtt élni
éppoly megalázó és kényszerű volt,
mint amennyire nyilvánvaló
külön-valóságunk.
De a nyelv-nélküliekkel,
a szívlapáttal összehajigált
antológiák szuperhőseivel,
kánonkazán-fújtatókkal,
költőket jó pénzért futtatókkal,
az ősjellel önmegjelölt próféták
menet(t)rendhez igazított zsoltáraival
et cetera et cetera
együtt élni
a végtelen felhőjébe elmentve,
nos, az olyan fricska
az örökkévalóságtól, hogy
kinyílik – – –
Nagy Gábor versét aligha merő túlzás bravúrnak nevezni. Poeta doctushoz méltó költészetérzékelésről és -művelésről tesz tanúbizonyságot. Tűpontosan idézi fel Nagy Gáspár művészetének mibenlétét és történelmi-társadalmi-kulturális valóságértését.
A Nagy Gáspár-apokrifben megelevenedő beszédhelyzet és nyelvi formatartalom zavarba ejtő hasonlóságot mutat az eredetivel. A vers valamennyi alkotóeleme Nagy Gáspár-i költeményformáló elem, de közülük három egészen feltűnő. Az első természetesen az olyan szóösszetételek révén mutatkozó szólelemény-tobzódás, mint a „piedesztál paprikajancsijai” vagy a „hűbele-tamáskodók”. Az irodalmi értékformálás harcosait egészen pontosan ragadja meg a „permanens immanens szövegfolyam szörföseivel”, illetve a „kánonkazán-fújtatókkal”.
A második elem abban az elrendezésben tűnik fel, hogy versének első szakaszában Nagy Gábor múltra vonatkozóan szól a történelmi-társadalmi-kulturális értékhelyzetről, míg a másodikban a jelenről beszél, holott mindkét versszak a rendszerváltoztatás előtti és utáni kulturális szembenállás valahol összefüggő hatalombirtoklási tévelygésére mutat rá.
A verszárlat bravúrja pedig – a harmadik elem – mindent visz, ahogy mondani szokás. A rímhívó pozícióba helyezett fricska szóval ugyanis a kinyíló – – – tud csak összecsengeni. Mit lehet még ehhez hozzátenni? Nagy Gáspár örömmel veszi most valahol ezt az „élére állított” versvéget...
Penckófer János