1920. június 4.
1920. június 3-án a legendás Orient expresszhez csatolt szalonkocsiban magyar küldöttség érkezett Párizsba. A delegáció két tagjára igazán nehéz feladat várt. Drasche-Lázár Alfréd a magyar külügyminisztérium államtitkára és Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter vállalták, hogy aláírják a magyar békeszerződést. A több száz oldalra rúgó franciául, angolul és olaszul készült szerződés végén, már a magyar küldöttség megérkezésének napján ott vöröslöttek az aláírók viaszpecsétjei. Június 4-re csak az aláírási ceremónia maradt. A helyszín, a versailles-i park Nagy-Trianon-kastélya, a XVII. század végén épült XIV. Lajos megbízásából. A Napkirály építészei nem sejthették, hogy művük, a rózsaszín languedoci márványburkolatáról „Márvány-Trianonnak” is nevezett kastély egykor majd egy közép-európai nemzet története egyik legtraumatikusabb fordulópontjának helyszíne lesz. Az aláírási ceremónia negyedórát sem vett igénybe. A francia tudósítások szerint az első aláírás, Benárd Ágostoné pontban délután fél ötkor került a szerződésre. Majd követte a többi. A győztes nagyhatalmak, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőin túl a szerződést ellátták kézjegyükkel többek között Sziám, Panama, Nicaragua és Kuba küldöttei is. Huszonkét győztes állam harmincnégy küldötte és a vesztes Magyarország két követe. A magyar delegáció a ceremónia után elhagyta a kastélyt a díszőrséget álló 1. francia utászezred sorai között.
Mindeközben Magyarországon a békeszerződés aláírásának napján egy rövid időre megállt az élet. Bezártak a hivatalok, a bankok és az üzletek, meghúzták a harangokat, könyörgő istentiszteleteket tartottak. A megszállt területekről Budapestre érkezett menekültek számára külön tiltakozó gyűlést szerveztek a Millenniumi emlékműnél. Vélhetően köztük voltak Ung vármegye menekült törvényhatóságának tagjai is. A Kárpátalját alkotó történelmi vármegyék területét az 1919-es csehszlovák és román megszállás következtében elhagyni kényszerülő menekültek közül az ő sorsukról ismerjük a legtöbb forrást. A törvényhatósági bizottság majd ötven tagja egy ideig Tahy Endre vármegyei főjegyző vezetésével működött Budapesten. Üléseiket általában az Astoria melletti Pannonia szállóban vagy a kormányzat által rendelkezésükre bocsátott helyiségekben tartották. Akárcsak 1920 folyamán többen, úgy ők is kifejezték tiltakozásukat a magyar békefeltételek elfogadása ellen. A vármegye menekült tisztségviselői véleményüket a magyar törvényhozáshoz is eljuttatták: „Ünnepiesen kijelentjük, hogy minden olyan békekötést, amely törvényhatóságunk területét és népét annak megkérdezése nélkül Magyarország ezeréves testétől elszakítaná, mindenkoron semmisnek a nemzetközi erőszak brutális tényének, az európai kultúra és civilizáció örök szégyenfoltjának lennénk kénytelenek tekinteni. Biztosítjuk a mélyen tisztelt Nemzetgyűlést arról, hogy magunkat ebben az esetben továbbra is a magyar Szent Korona integráns részének valljuk, s az erőszak eme jogtalan ténye ellen minden rendelkezésre álló módon és eszközzel küzdeni fogunk. Bízva bízunk abban, hogy a történeti jog és igazság ereje győzni fog, és annak győzelmét a mélyen tisztelt Nemzetgyűlés bölcs és hazafias tevékenysége is siettetni fogja.” Akárcsak az 1920 folyamán megszületett többi tiltakozás, úgy ez sem ért célt. Magyarország 1920-ban nem tehette meg, hogy elutasítja a békefeltételeket.
1920. június 4-ig a magyar békeszerződés aláírásáig az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverletételétől eltelt másfél év káosza tragikus következményekkel járt. Magyarország szörnyű veszteségekkel zárta a háborút. A négy évig tartó hadakozás alatt a Magyar Királyság több mint fél millió katonát veszített, több mint 1,5 millióan sebesültek meg a harcok során, és közel 800 ezren raboskodtak hadifogolytáborokban. 1918-tól pedig a spanyolnátha szedte áldozatait országszerte. Az egész országban akadozott a közellátás, általános szénhiány volt. A frontokról hazaözönlő, elkeseredett katonák leszerelését nem tudta megfelelően kezelni az ország vezetése. A háborús összeomlást követően az erőszak – mint a háború egyik legszörnyűbb öröksége – már 1918 őszétől pusztított országszerte. Az 1918-ban létrejött Magyar Népköztársaság kormánya hiába igyekezett az antant irányába pacifizmusát bizonyítani. A háború győztes hatalmai nem tárgyalópartnerként, hanem legyőzöttként tekintettek Magyarországra. Ahogyan a Tanácsköztársaság létrejöttét is nagyfokú bizalmatlansággal figyelték. 1918–1919 fordulóján megkezdődött a csehszlovák, román és délszláv megszállás, a Tanácsköztársaság elleni akciók pedig már túlléptek az 1918-as demarkációs vonalakon. A trianoni béke által elcsatolt területek így jóval a szerződés aláírása előtt új fennhatóság alá kerültek. Mire 1919 decemberében az antant által is elismert magyar koalíciós kormány kézhez vehette a békekonferencia meghívóját, az ország peremterületein kész helyzet alakult ki.
A békekonferencia 1919 meglepően meleg januárjában kezdte meg működését. A tanácskozásnak helyet adó francia főváros – bár még magán viselte a háború nyomait – utcáin már a győzelmet ünneplő dalokat lehetett hallani. A konferencia egyik jellemzője volt, hogy csupán a győztesek tanácskoztak. A legyőzöttek a döntések megszületését követően kaphatták meg a békefeltételeket, s fűzhettek hozzá kommentárt, aminek különösebb jelentősége általában nem volt. Magyarország számára roppant kedvezőtlen volt, hogy az antant által szövetségesnek elismert Csehszlovákia, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság meghívást kaptak a békekonferenciára, s területi igényeiket, amelyeknek mindenközben fegyverrel is igyekeztek érvényt szerezni, benyújthatták a döntéshozóknak. A magyar határral foglalkozó albizottságok az alapvető kérdésekről már 1919 februárjában és márciusában döntöttek, júniusra pedig a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa is jóváhagyta az új magyar határokkal kapcsolatos elképzeléseket. Jól ismert az, hogy Magyarország új határait gazdasági és stratégiai szempontok figyelembevételével jelölték ki. Csehszlovákia, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság gazdasági megerősítése, stratégiai célú összekapcsolása volt a cél nagymértékben Magyarország rovására, az esetleges jövőbeni német és szovjet expanzió ellen. Ennek az elképzelésnek az eredménye egyébként jól ismert. Amikor 1920 januárjában a nagy tekintélynek örvendő magyar politikus, Apponyi Albert vezetésével a magyar békedelegáció útnak indult a Keleti pályaudvarról, már nem sok reményre volt okuk. A küldöttséget vezető idős grófnak vélhetően nem voltak túlzott várakozásai, feladata elvállalására így emlékezett később: „…semmiféle illúzióban nem ringattam magamat abban a tekintetben, hogy bárminő lehetőség is nyílhatnék jövő sorsunk enyhítésére”. A magyar küldöttség, amelynek Apponyi mellett Bethlen István és Teleki Pál voltak a vezető tagjai, január 15-én vehette át a békefeltételeket. Az azokról kialakított magyar álláspontot a francia külügyminisztériumban Apponyi ismertette, mára legendássá vált beszédében. Több mint egy órán át franciául és angolul próbált Magyarország történelmi érdemeivel, Közép-Európában betöltött stratégiai szerepével s a Kárpát-medence gazdasági egységével érvelni a szigorú határmódosítás ellen és a népszavazás szükségessége mellett. Beszédét, az olasz miniszterelnök iránti udvariasságból, annak anyanyelvén zárta. Hiába tett Apponyi tanúbizonyságot kivételes műveltségéről, valamint – ahogyan David Lloyd George brit miniszterelnök megjegyezte – ékesszólásáról, érvei nem érhettek célt. Hiába érzett meghatódottságot az olasz miniszterelnök az idős magyar grófot hallgatva, és hiába láthatták a Teleki Pál vezetésével szerkesztett Vörös térképen, hogy mennyiben tért el az előírt határ a magyar etnikai területek határától, a békeszerződés szövegén csupán apróbb, lényegét tekintve jelentéktelen változtatások történtek. Bár a béke Magyarország számára vállalhatatlannak tűnt, a magyar hadügy és a külügy is katonai és gazdasági katasztrófát jósolt arra az esetre, ha megtagadják az aláírást. Teleki Pál egy ismert levelében a helyzetet így foglalta össze: „Talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhenvész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.”
A következmények jól ismertek. Magyarország elvesztette területének közel háromnegyedét és népességének majdnem kétharmadát. Elveszítette vasúthálózatának, mezőgazdasági termőterületeinek, vasérc- és szénbányáinak jelentős részét. Az elcsatolt területekről több százezer menekült érkezett a megcsonkított országterületre. Az utódállamokban létrejött magyar kisebbségi közösségek létszáma meghaladta a hárommillió főt. A kárpátaljai magyar közösség a csehszlovák időszak első hónapjait meglehetős bizonytalansággal szemlélte. Nagyon nehezen tudatosodott a közösség tagjaiban, hogy helyzetük valóban ilyen gyökeresen megváltozhat, időbe telt elfogadniuk a határváltozás tényét. Ebben a folyamatban a magyar békeszerződés aláírása és ezzel az új határok Magyarország általi elismerése vélhetően fordulópontot jelentett, s a közösség új elitjét cselekvésre ösztönözte. A Ruszinszkói Magyar Hírlap a két világháború közötti kárpátaljai magyar érdekvédelem egyik fontos sajtóterméke volt. A lap egyébként a trianoni béke aláírása előtt egy nappal, 1920. június 3-án jelent meg először. 1920. augusztus 3-án a lap Szózat a ruszinszkói magyarsághoz! című cikkében hírt adott a Ruszinszkói Magyar Jogpárt létrejöttéről, közölte annak programját, és ezzel együtt érintette a magyar békeszerződés aláírásának kérdését, valamint megfontolásra igazán érdemes gondolatokat fogalmazott meg: „A békeszerződés hetekkel ezelőtt aláíratott. [...] A végzet rendelkezett velünk, s mi a sors előtt meghajlunk. Új világ áll előttünk, melyhez nehéz szívvel, de alkalmazkodnunk kell. Ez az alkalmazkodás nem lehet sem több, sem kevesebb, mint a kötelességteljesítés. Kötelességeink teljesítése új hazánk és régi magyarságunk iránt. Kettős kötelességteljesítésünk és így ennek folyományaként a magyarság jogainak biztosítása azonban tőlünk egységet és szervezetet kíván. A széthúzás nagy hibája volt mindig fajunknak, de ma – elszakítva testvéreinktől – a széthúzás magyarságunkra egyenesen végzetes.”
Szakál Imre
történész, tanár, tudományos munkatárs,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
