Faludy György: Kalkuttai Teréz
Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei
rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként
rég megtör volna India ezernyi
borzalma s kínja közt – és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki
e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.
Amikor Faludy György megírta e versét Torontóban, 1982-ben, Teréz anyát még valóban csak Kalkuttai Teréz néven ismerte a világ. Ahogyan ezt a költemény címe is mutatja.
A Faludy-vers hőse Kalkuttai Szent Terézként előbb boldoggá (2003), majd szentté avatása (2016) után vonult be a világtörténelembe. Ő volt az, aki „mennyei rendet” teremtett magában, így jutott olyan „titok” és erő birtokába, mellyel „Káli kolera-sújtott papját roskadó, öreg vállára” könnyedén föl tudta venni.
Teréz anya egyszerű római katolikus apácaként ismerte föl dolgát-küldetését. 1946-ot írt akkor a világ, mikor Darjeelingbe tartott, és a harmadosztályú kocsiban utazókon meglátta azt a mély szegénységet és nyomort, amely az indiai lakosság jelentős részének kijutott. Azonnal tudta, hogy nem fogadhatja el, ami vár rá: a kolostor békéjét, nyugalmát. A darjeelingi lelkigyakorlat helyett ő konkrét tettekkel kezdte megosztani sorsát konkrét szenvedőkkel. Mert neki semmi köze nem volt ahhoz a gyarlósághoz, mikor egy ember mindjárt magát az emberiséget kívánja szolgálni elvontan, de persze mindig újságírók, mikrofonok és kamerák jelenlétében.
A „mennyei rendteremtő” Teréz anya konkrét ember konkrét nehézségén könnyített mindig és minden tetszelgés, látványosság nélkül. Nem csoda, hogy „a jóság szépsége” örökre „beezüstözte a homlokát”...
Penckófer János