Áprily Lajos: Ámulni még

Ámulni még, ameddig még lehet,

amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?

Még hogy megunt témák! Még hogy szakállas gondolatok, elcsépelt megfogalmazások! Még hogy agyonhasznált tartalom és kizsigerelt forma! Dehogyis, dehogyis. Akinek a fejében ilyesmi fordul meg az Ámulni még olvasása közben, hagyományos költészetünknek bizonyára csak a megújuló – sőt igen sokszor: eredetieskedő – formáira szűkítette le a fogékonyságát.

Az Ámulni még – mint általában mindegyik Áprily Lajos-költemény – egyszerűen lenyűgözi a versszerető olvasót a mesterkéletlenségével. A jól ismert, sőt megszokott négysoros versszakok és keresztrímek a levegővétel természetességével adnak formát és hangzást annak az örök emberi döbbenetnek, hogy a teremtett világ elámító szépségével a lélek nem képes betelni.

A levegővétel keresetlenségével válik érthetővé: lélekben alig van öregedés, még ha testben létezik is ez. A lélek nehezen enged az elmúlás settenkedésének. Ezt a gondolatot pedig a ragozási formák ügyes váltakoztatásával is elősegíti a szerző. A vers elején az egyes szám második személlyel keveredő személytelenség a költemény végére egyes szám első személyre vált, és ezzel még inkább hitelessé, sőt bensőségessé válik a vers utolsó gondolata: „Most voltam gyerek. S vén volnék már, s itt volna már a végem?” Erre e kérdésre pedig egyet mond az olvasó: dehogyis, dehogyis...

Penckófer János