Mi mindent rejt az Iszik-köl tó mélye?

2020. augusztus 2., 14:18 , 1017. szám

A víz alatti régészet az archeológia egyik igen izgalmas területe, hiszen tavak, tengerek mélyén dolgozva a legtöbb esetben jóval nehezebb feltárni a múlt emlékeit, mint a szárazföldön. Ám ettől csak még értékesebbek a kutatók fáradságos munkája eredményeként megvalósult felfedezések, melyek nem egy ősi legenda alapjaira is fényt derítenek…

Kirgizisztánban, a Tien-san hegység láthatártól láthatárig hullámzó vonulatai, hófödte csúcsai között, 1600 méter tengerszint feletti magasságban ringatózik a földkerekség egyik legszebb és legnagyobb hegyi tava, a 223 km hosszú, 60 km legnagyobb szélességű, egy-egy pontján 700 méter mélységet is elérő, lefolyástalan, sós vizű Iszik-köl, melyhez több kirgiz legenda is kapcsolódik. Az egyik szerint hajdan díszes épületekkel ékes, pompás terekkel tagolt, hatalmas és gazdag város állt a helyén, ám lakói önző, rosszindulatú emberek voltak, ezért az égi hatalmak büntetéseként egyszer csak szétnyíltak a hegyek, folyók zúdultak a városra, ellepve azt, ám tiszta időben még felsejlenek a víz alá került épületek, utcák körvonalai. De más legendák is úgy mesélik el a tó megszületésének a történetét, hogy egy katasztrofális földrengés során meghasadt a föld, városok és a körülöttük levő földterületek szakadtak a mélybe, majd a hasadékot elöntötte a víz.

S bármily meglepő, de a geológusok kiderítették, hogy a tó valóban úgy keletkezett, hogy tektonikus mozgások során a hegyek között létrejött egy mélyedés, melyet aztán vízzel töltöttek fel a belé torkolló folyók, valamint a belé hulló csapadék. Csakhogy mindez mintegy húszmillió évvel ezelőtt, a földtörténeti újkor miocén korszakában következett be, amikor az ember megjelenése még a jövő mélyén szunnyadt. Ugyanakkor tiszta időben csakugyan látszanak falromok a part menti vizekben, amikor pedig tavaszonként heves viharok söpörnek végig a tavon és környékén, a széllökések által felkorbácsolt hullámok tégladarabokat, rézedényeket, üstöket, pénzérméket, késeket, cseréptöredékeket vetnek a partra. Középkori arab földrajztudósok is több, mára eltűnt városról tesznek említést az Iszik-köl partvidékén. A kínai krónikák szerint pedig a tó déli partján állt a sárgás vagy barnás bőrű, fekete hajú közép- és belső-ázsiai népektől merőben eltérő külsejű, rejtélyes, mára eltűnt, kék szemű, szőke hajú uszuni nép késő-ókori birodalmának a fővárosa, Csi-csu-gen (magyarul: a vörös völgy városa), az uszuni király roppant várfalak által övezett palotájával, mely város három hónapon át állta a kínai sereg ostromát. Emellett a hagyomány szerint a XIV. században hatalmas, Közép-Ázsiára és a Közel-Kelet jelentős részére kiterjedő birodalmat egybeverő rettegett mongol fejedelem, Timur Lenk a tó közepén emelkedő szigeten építtette fel a Kis Szállást, ahol előkelő hadifoglyait és kincseit őriztette, más legendák pedig arról szólnak, hogy maga Timur Lenk is gyakran keresett itt nyugalmat a hadjáratok szüneteiben, távol fővárosa, Szamarkand palotájának udvari intrikáitól. Ma viszont egyáltalán nincs sziget az Iszik-kölben, sem a tó közepén, sem partjai mentén…

Viszont már a XIX. században égetett téglából épült falmaradványokra, csontokra és egy kőszoborra bukkantak a tó északnyugati parti vizeiben, kis mélységben, Toruajgür falu mellett. A XX. század derekán pedig megkezdődtek a szakszerű régészeti feltárások, melyek eredményeként a tó északi partja mentén kurgánokat (sztyeppei nomádok halomsírjait) fedeztek fel a hullámok alatt, majd Csolpon-Ata városnál, ugyancsak az északi partoknál téglafalra, malomkövekre, különböző eszközökre és rengeteg cserépedényre leltek. Már ekkor valószínűnek látszott, hogy települések rejtőznek az Iszik-köl mélyén. Később további expedíciók végeztek itt feltárásokat, melyek kilenc nagyobb település maradványaira bukkantak. 2006-ban aztán egy kirgiz és orosz történészekből álló expedíció – kirgiz részről Vlagyimir Ploskikhnak, a Kirgiz Tudományos Akadémia alelnökének, orosz oldalról pedig Nyikolaj Lukasov és Szvetlana Lukasova kutatóknak a vezetésével – szenzációs felfedezést tett. Öt-tíz méterre a parttól falak egész rendszerére bukkantak, melyek közül a leghosszabb fal mintegy 500 méteren át húzódik. Nyikolaj Lukasov szerint az épületmaradványok arra utalnak, hogy a 2500 éves város, melyet egy eddig ismeretlen civilizáció épített fel, több négyzetkilométer kiterjedésű volt, így az adott kor legnagyobb területű településének számított. Ráadásul olyan bronz- és aranytárgyak is felszínre kerültek itt, amelyek akkora technológiai fejlettségre utalnak, amilyen akkor még sehol másutt nem volt a Földön. Emellett kurgánok (sztyeppei nomád halomsírok) maradványaira, bronz fejszefejekre, lándzsa- és nyílhegyekre, kovács­eszközökre is bukkantak. Majd 2013-ban egy újabb, orosz és kirgiz kutatókból álló expedíció Nyikolaj Lukasov vezetésével egy még ősibb, a radiokarbonos kormeghatározás szerint a Kr. e. II. évezredből származó településre bukkant a tóban, mely a kutatócsapat vezetője szerint a Nyugat-Szibériában és Ázsia más, nyugati területein elterjedt androvói kultúrához tartozott. A régészek szerint 500-700 évente hatalmas áradások pusztították el a területet, ám az emberek újra és újra visszatértek a tó partjára. A tó vízszintjének a szélsőséges változásait pedig földrengések és a hegyekből alázúduló árhullámok okozták.

Tehát a városokat a tó mélyére rántó, zökkentő hatalmas földrengésekről szóló kirgiz legendák valós események alapján keletkeztek, ráadásul a kirgizek „ráhibáztak”, hogy maga a tó is földmozgások révén jött létre. S meglehet, a Timur Lenk Kis Szállásának otthont adó sziget is egy földrengés során süllyedt a tó mélyére, amit persze jövőbeli kutatásoknak kell bebizonyítaniuk. Ahol viszont elég épen maradtak meg a falak, falrendszerek, azokban az esetekben a tó vízszintjének a megemelkedésére vezethető vissza a települések hullámsírba merülése. Mindenesetre az Iszik-köl medrének a régészeti feltárása további ismeretekkel gyarapítja a történelemtudományt, s nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb a legendás uszuni főváros maradványaira is rábukkannak a tó mélyét kutató archeológusok…

Lajos Mihály