Babits Mihály: Esti megérkezés

Az esti sötét

halk mezei lelkét

a mohó kilométerek

bús messzibe nyelték.

Kocsim ablakait most

veri a fény,

két sorban a lámpák

jönnek elém.

Tépett takaró lett

már a sötétből;

csak az ég, a nagy ég

fut velem a rétről;

kiejtik az utcán

a csönd mezei

csokrát a kiránduló

fáradt kezei.

De harsan a lángok

lármája, a lámpák

csilláma szemembe

csengeti lángját.

Máshol az éjszaka

csendje halálos:

itt villan a villany

és villog a város.

Idelenn a város

villanya villog,

de fenn a nagy ég

száz csillaga csillog:

a villany a földi,

a csillag az égi,

a villany az új,

a csillag a régi.

Olvasói eligazodásunkat jól szolgálja az a tény, hogy Babits Mihály Esti megérkezés című versét 1921 és 1924 között írta, vagyis a XX. század korszakos jelentőségű felfedezéseinek és konstrukcióinak talán nem is olyan lassú magyarországi terjedése idején.

De magából a költeményből is kiderül mindez. A vers két alapvető civilizációs-technikai vonzatát a városi villanyvilágítás és az autó biztosítja. Ez a két dolog akkoriban még viszonylag új volt. A fénytengerben pompázó-vibráló és az autóforgalomtól fuldokló mai esti metropoliszok halvány előképe közé sorolható az 1920-as évek Budapestje, melynek egyik fontos élményéből lett ez a négy strófa. Végső soron a sötétből a fénybe történő megérkezés mozzanatára épül a költemény, ám az utolsó versszak egyértelműen távlatossá és így elvontabbá teszi a városba való megérkezésnek ezt a benyomását-látványát.

„Idelenn a város / villanya villog, / de fenn a nagy ég / száz csillaga csillog” – így vezeti fel a költő végső gondolatát, amikor pedig azzal folytatja és fejezi be, hogy „a villany a földi, / a csillag az égi, / a villany az új, / a csillag a régi” – nos, ez kicsit olyan, mintha az égi többet, értékesebbet jelentene számára. Vagy mégse? Lehet, hogy csupán a fény és a sötét játékát kívánta imitálni a váltakoztatással?

Penckófer János