Függetlenség napja – keserű szájízzel

Immár 29 éve, hogy 1991. augusztus 24-én (a történelemben nem először) kikiáltották Ukrajna függetlenségét. Ám kész „csoda” – negatív csoda –, hogy ez az ország hiába rendelkezett akkor még jelentős ipari kapacitással, hiába találhatók itt a Föld legkitűnőbb termőföldjei, hiába van itt vasérc, kőszén, földgáz, titánérc, más ércek is, valamint erdőkincs (mely fogy, fogy, fogy), továbbá tengeri kijárat, megannyi termálforrás, ásványvízforrás, turistacsalogató tengerpart, hegyvidék, borvidék, építészeti örökség. Leszámítva az 1990-es évek végétől a 2008-ban kezdődött recesszióig tartó mintegy évtizednyi gazdasági stabilitást, sőt, némi fejlődést is, ez a minden jóval megáldott ország egyik válságból a másik válságba bukdácsol. Mert Ukrajna egymást váltó vezetései képtelenek egy virágzó nemzetgazdaság, egy fejlődőképes állam felépítésére…

Az önálló ukrán állam megteremtéséért vívott küzdelem a Bohdan Hmelnickij hetman által vezetett zaporizzsjai kozákfelkeléssel és a vele egy időben kitört jobbágyfelkeléssel vette kezdetét, mely az ukránok által lakott területeket uraló, lengyel dominanciájú lengyel–litván állam, a Rzeczpospolita ellen irányult (a mai Ukrajna déli, tengerparti része viszont a törökök és a velük vazallusi viszonyba került tatár Krími Kánság birtokában volt). A felkelők – kezdeti győzelmeik eredményeiként – Galíciáig és Volhíniáig nyomultak előre. Ezt követően viszont vereségeket szenvedtek, ezért – hűségesküt téve Alekszej cárnak – az oroszokhoz fordultak segítségért, amit meg is kaptak, ám az oroszok és a lengyelek közötti harcokat lezáró 1667-es andruszovói békeszerződés értelmében a két hatalom felosztotta Ukrajnát: a Dnyepertől keletre eső, ún. Bal parti Ukrajna a cári Oroszországé lett, a Dnyepertől nyugatra eső, ún. Jobb parti Ukrajna (melybe nem tartozott bele sem Kelet-Galícia, sem Volhínia) viszont a Rzeczpospolita uralma alatt maradt. Ráadásul az ukrán kozákok a testvéri Oroszországban is csalódtak, mivel annak vezetői megnyirbálták a hetmanátus jogait. Ezért tört ki 1707-ben a Bulavin-kozákfelkelés, majd annak elbukása után Mazepa hetman is ezért lépett szövetségre az Oroszország ellen is harcoló XII. Gusztáv svéd királlyal, ám I. (Nagy) Péter 1709-es poltavai győzelme következtében Mazepa együtt bukott el a svédekkel. A XVIII. század utolsó harmadában aztán az oroszok elhódították az Oszmán Birodalomtól a Fekete-tenger északi partvidékét, felszámolták a Krími Kánságot, Lengyelország porosz–orosz–osztrák felosztásai révén pedig Ukrajna nagyobbik része az Orosz Birodalomé lett, Galícia (benne a ma Ukrajnához tartozó Kelet-Galícia) és Bukovina (annak ukrán–román vegyes lakosságú északi részével együtt) pedig a Habsburg Birodalom birtokába került…

A cári rendszer 1917-es, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlását követően aztán több, rövid életű ukrán állam is megalakult. Az Oroszországhoz tartozó területeken 1917 novemberében kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot (UNK), mely akkor még csak Oroszország határain belül képzelte el a jövőjét, hamarosan viszont, még ugyanebben az évben kikiáltották a Szovjet Ukrán Népköztársaságot is. Az UNK vezetői 1918 elején katonai segítséget kértek és kaptak a németektől, valamint Ausztria–Magyarországtól a bolsevikok ellen, s egy időre ki is szorították a kommunistákat Ukrajnából. Az Ukrán Népköztársaság önálló állam lett, ám a vezetésétől jobbra álló politikai erők ezt megdöntötték, s a helyén létrehozták az Ukrán Államot, mely viszont ugyancsak rövid életűnek bizonyult, újabb belső konfliktusok eredményeként újjáalakult az UNK, azonban a bolsevikok támadása megdöntötte az államalakulatot. Szimon Petljura ukrán politikus ezután lengyel segítséggel próbálta újjáalakítani az Ukrán Népköztársaságot, ám az 1920–1921-es szovjet–lengyel háború során ezt nem sikerült elérnie, s az addig Oroszországhoz tartozó ukrán területek Szovjet-Oroszország, majd nevének megváltoztatása után: a Szovjetunió részei lettek, mint Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság. Ami pedig Kelet-Galíciát illeti, itt 1918-ban megalakult a Nyugat-Ukrán Népköztársaság, melynek nyugati részét azonban elfoglalta az újjászülető Lengyelország, a keleti része pedig még ebben az évben egyesült az Ukrán Népköztársasággal. Kelet-Galíciáról viszont már Petljura is lemondott a lengyel segítség fejében, s végül az újjászülető Lengyelország szerezte meg azt, mely Volhínia addigi, oroszok által uralt keleti részét is birtokba vette. Megjegyzendő, hogy mindkét területen jelentős lengyel kisebbség élt… 1929-ben azután Bécsben ukrán nacionalista emigránsok létrehozták az Ukrán Nacionalisták Szervezetét, a 2. világháború idején pedig ennek politikai alárendeltségében megszervezték az Ukrán Felkelő Hadsereget (Ukrajinszka Povsztanszka Armija, röviden: UPA), s megpróbálták létrehozni az önálló Ukrajnát. Ám hogy ez a nacionalisták által vezetett ország milyen lett volna, arra elborzasztó előjelként utalt az UPA volhíniai lengyelellenes népirtása, valamint az UPA több kelet-galíciai tömeggyilkossága. Ők ugyanis egy csak és kizárólag ukránok által lakott Ukrajnát akartak felépíteni, ahol nagyon rossz lett volna nem ukránnak születni…

És Ukrajna függetlenségének 1991. augusztus 24-i kikiáltása után is mindvégig jelen voltak, jelen vannak a közéletben a szélsőséges, nacionalista erők, s 2004-ben átmenetileg, majd 2014-ben ismét nacionalista kezekbe került az államvezetés. Igaz, nem a legelvakultabbakéba, ám az ukrajnai nemzetiségek – köztük a kárpátaljai magyarság – számára még a nem a legelvakultabb nacionalisták uralma is rossz, mivel ez is erőszakos ukránosítással jár együtt. De magának Ukrajnának sem jó a nemzetiségi béke megbontása. Hiszen teljesen természetes, hogy mi, de már az ukrajnai románok, sőt, már az ukrajnai bolgárok is fellépünk/fellépnek az Ukrajna Alkotmányában szavatolt nemzetiségi jogok megvédéséért, visszaszerzéséért, és ugyancsak magától értetődő, hogy legerőteljesebben a magyar kormány, de már a román, illetve a bolgár vezetés is fellép az itteni magyar, román, bolgár nemzetrészek érdekében. A külpolitikai ellentét pedig Ukrajnának is árt, mert gátolja euro-atlanti integrációját. A volhíniai népirtás el nem ismerése a lengyel–ukrán viszonyt is zavarja. A kelet-ukrajnai konfliktus megoldása is jelentős részben az ukrán nacionalisták – mind a vezetés, mind az annál is szélsőségesebb soviniszták – politikája miatt odázódik el a ködös jövőbe. Végső soron az ukrán nacionalisták magának Ukrajnának is az ellenségei, akik az erőszakos asszimilációs törekvéseikre és az ezek miatt kialakult külpolitikai konfrontációkra, valamint a keleti konfliktus politikai megoldásának az el­odázására, a legszélsőségesebbek pedig a politikai megoldás elvetésére való törekvésekre fecsérlik az időt, ahelyett, hogy Ukrajna a valóban fontos kérdésekkel, a gazdaságfejlesztéssel, a béke megteremtésével, a gyümölcsöző együttműködéssel kecsegtető jószomszédi viszonyok visszaállításával foglalkozna. Csak sajnos, úgy látszik, Ukrajnának csaknem egy emberöltő is kevés volt ahhoz, hogy kialakuljon egy európai mentalitású, se nem oligarchákból, se nem nacionalistákból (vagy éppen nacionalista oligarchákból) álló, normális politikai elit. És ki tudja, kialakul-e…

Lajos Mihály