Gondolatok a tanévkezdés kapcsán

2020. szeptember 1., 10:25

Szeptember 1. Az iskolaudvarokon felsorakozott pedagógusok, tanulók, az iskolák küszöbét most először átlépő elsős kisdiákok, akik életük egyik meghatározó eseménye alkalmából csilingelő gyermekhangon adják elő ünnepi műsorukat… Mosolygó szülők, magvas gondolatokkal fűszerezett igazgatói beszédek, első csengő… Ilyen lenne az idei ünnepélyes tanévkezdés is, ám sajnos, mégsem lesz ilyen. Vagy csak szűkebb körű ünnepségeket tartanak az iskolaudvarokon, a szülők, a rokonok kizárásával, vagy még szűkebb körű kis ünnepségeket a tantermekben. Mert hát, ugye, karantén van. De messze nem ez az egyetlen probléma iskoláink háza táján…

Még három év, és véget ér a türelmi időszak. Ukrajna állami vezetésének az akarata szerint az országunk Alkotmányát és nemzetközi szerződéseit arcul csapó, az állampolgárok jogegyenlőségét sutba vágó oktatási kasztrendszernek „köszönhetően” kezdetét venné a magyar általános és középiskolák, iskolai tagozatok ukránosítása, amit, persze, hivatalosan nem annak neveznek, de attól még nagyon is az. Döntően vagy nagyrészt magyarlakta települések magyar, esetleg magyar–ukrán kéttagozatos iskoláiban, illetve kisebb részt nemzetrészünk által lakott településeink magyar iskoláiban, magyar házaspárok magyar gyerekeinek is, illetve vegyes házasságokból származó, félig magyar gyerekeknek is az 5. osztálytól kezdődően egyre több tantárgyat csak és kizárólag államnyelven oktathatnának a magyar tanárnők, tanárok. Mert több ukrán politikus, illetve tanügyér nem akarja belátni, hogy ez jogellenes, és még a nemzetközi szervezetek ajánlásait is a saját szájuk íze szerint (félre)magyarázzák, vagy nem is veszik azokat figyelembe. Ahogy azzal sem törődnek, hogy a magyar tanulók képtelenek jól elsajátítani ukránul olyan a tantárgyakat, mint a fizika, a kémia, az algebra, a mértan, melyeket sok gyerek még az anyanyelvén sem könnyen tanulhat meg. Emellett hidegen hagyja őket, hogy a magyar szülők nagy többsége nem is tudna segíteni gyerekének, gyerekeinek megtanulni ukránul a tananyagot, sőt a magyar pedagógusok jelentős része sem tudná jól elmagyarázni azt a diákjaiknak, mert jórészt az államnyelv rossz oktatási programja miatt ők maguk sem tudták jól elsajátítani az ukrán nyelvet, akik pedig a szovjet éra végén diplomáztak, még úgy sem. Az pedig meg sem fordul megannyi politikus és tanügyér fejében, hogy idegen nyelvként, beszédtémák szerint kellett volna már a kezdetektől oktatni az államnyelvet a nemzetiségi, köztük a magyar gyerekeknek, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben ki tudják magukat fejezni ukránul. Pedig csak a vak nem veszi észre, pontosabban: az elvakult nem akarja észrevenni, hogy a magyar tanulók könnyebben elsajátítják a beszédtémák szerint oktatott nyugati világnyelveket, például az angolt, mint a nem beszédtémák szerint tanított államnyelvet. S külön bőszítő, hogy sok olyan tanintézetben akarják megkezdeni az ukránosítást, melyek a Keleti Partnerség programnak, benne a magyar kormány hathatós részvételének köszönhetően újultak meg. Magyarország nem azért segített felújítani a magyar, vagy magyar tagozattal is rendelkező általános és középiskolákat, hogy azok csak névlegesen maradjanak magyar vagy részben magyar iskolák. A magyar szülők pedig nem azért íratnák már csak névlegesen anyanyelvű iskolákba a gyerekeiket, hogy azok egyre kisebb mértékben az anyanyelvükön tanulva, keservesen kínlódjanak a tantárgyak ukrán nyelven való elsajátításával. De hát több politikus szótárából a jelek szerint hiányzik a hála, a köszönet, a megértés, az együttérzés…

A fenyegető viharfelhők mellett a fellegek résein áttörő napsugárként foghatjuk fel, hogy még van három évünk arra, hogy nagyon okos és bátor politikával, elsősorban pedig a magyar kormány kitartó, okos és határozott politikája segítségével megmentsük ezeket az oktatási intézményeinket az ukránosítástól. Ám ezt az időt nagyon jól ki kell tudnunk használni, és jottányit sem engedhetünk a ’48-ból…

Ugyancsak nagy probléma a gyerekek tanulás iránti vágyának a csökkenése, amin tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk. Nagyobbik részük számára a tanár az az értelmiségi, akivel a legtöbbször találkoznak, akit a legjobban ismernek, s ha azt látják, hogy a tanító néni, a tanító bácsi viszonylag szegény, akkor inkább akarnak majd vendégmunkásokként dolgozni külföldön, mint évekig tanulni főiskolán vagy egyetemen, utána pedig diplomával a lapos zsebükben fizetésnaptól fizetésnapig élni. És minél idősebb, minél érettebb a gyerek, majd a tizenéves fiatal, annál jobban látja, hogy a legtöbb értelmiségi pálya nem jár együtt magas fizetéssel, így egyre kevesebben akarnak továbbtanulni. Országunkban ugyanis nem becsülik meg igazán a tanultságot, a képzettséget, a műveltséget. Persze, ha egy állam mindent megtesz annak érdekében, hogy lerombolja a tudás, a műveltség, az értelmiségi lét presztízsét, akkor ez visszaüt majd abban, hogy egyre kisebb lesz az értelmiségiek száma, pedig jórészt a kiművelt emberfők viszik előbbre az országokat, a társadalmakat. Ami pedig a mi kárpátaljai értelmiségünket illeti, mint egy, az idei év elején Dobsa István tiszakeresztúri polgármesterrel, a KMKSZ ISZ elnökével készült riportomban az interjúalany kifejtette: tíz frissdiplomás kárpátaljai magyar fiatal közül átlag négyen vállalnak a képzettségüknek megfelelő munkát Magyarországon, hárman Nyugatra mennek vendégmunkásnak, hogy ott egy kis kezdőtőkére szert téve, néhány év elteltével itthon vágjanak bele valamilyen kisvállalkozásba, s hárman helyezkednek el itthon értelmiségi pályán. Világos, hogy ilyen mutatók mellett egyre csökkenni fog az értelmiségünk, s pláne, ha belénk ütne a ménkű, vagyis az ukránosítás, még fel is gyorsulna ez a folyamat, hiszen az iskolákban egyre kevesebb gyerek tenne szert a továbbtanuláshoz szükséges alapismeretekre. Pedig egy nemzetiségi kisebbség megmaradásához elengedhetetlenül szükséges, hogy erős értelmiségi rétege is legyen, benne olyan pedagógusokkal, akik elültetik a fogékony gyermeki lelkekben nyelvünk, irodalmunk, történelmünk ismeretét, szeretetét, hogy felnőttekként erős nemzeti önazonosság-tudattal bírjanak. S csak abban reménykedhetünk, hogy – a Szózat soraival élve – „Még jőni fog, mert jőni kell egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán.” De mindenkinek a maga helyén mindent meg is kell tenni azért, imádkozva és dolgozva, hogy fennmaradjunk, addig is, míg el nem jön ez a jobb kor…

Lajos Mihály