Zárt határok kasztrendszere

Túl vagyunk az első pandémiás nyáron. Sokak szerint nem ez az utolsó ilyen nyarunk. Mások egyenesen úgy gondolják, soha nem térnek már vissza a régi szép idők. A jövőt nem adatott kifürkésznünk, Mihajlo Dubinyanszkij az Ukrajinszka Pravdának írt jegyzetében azért megpróbálkozott néhány következtetés levonásával az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján. Íme néhány gondolata a bennünket körülvevő új valóságról.

Az ukrajnai tapasztalat arra vall, hogy az általános nemtörődömség közepette az emberek a járvány idején is élhetnek úgy, mintha a Covid–19 egyáltalán nem létezne – legalábbis mindaddig, amíg az ország egészségügyi rendszere össze nem omlik. Figyelmen kívül lehet hagyni a maszkviselés szabályát a zsúfolt boltban. Meg lehet feledkezni a biztonsági távolság betartásáról. Még választási kampányt is lehet folytatni ilyenkor.

Bármennyire is szeretnénk viszont, nem léphetjük át az országhatárokat. Különösen, ha a harmadik világból a schengeni övezetbe szeretnénk eljutni. Már most látszik, a hol félig-meddig, hol teljesen lezárt határok lesznek a „koronaválság” legtovább ható következményei. Ha majd egyszer vissza is térhetünk a járvány előtti „határtalan” világhoz, évekig tarthat lebontani a falakat, amelyeket napjainkban vonnak maguk köré az országok rendeleteikkel. Kiderült, hogy a járvány elleni küzdelem forgatókönyvei jelentősen eltérnek a világ egyes régióiban, és irreális vállalkozás megkísérelni közös nevezőre hozni azokat. Ukrajna esetében is láthatjuk, mihez vezetett, hogy igyekeztek Európához igazodva hol szigorítani, hol enyhíteni a karantént.

Három további tényező is közrejátszik az események alakulásában, ezekhez azonban már kevés köze van a járványnak, inkább az állam és a társadalom együttműködését érintik.

Az első. A járvány eddigi majd fél éve megmutatta, hogy a Covid–19 elleni küzdelemben igen nehéz hatósági kényszerrel helyettesíteni a polgárok tudatosságát. Ahogyan mondjuk, nehéz kényszermozgósítással pótolni a polgár hazafias lelkesedését, hogy háborúba vonuljon megvédeni a szülőföldjét. Hiába követeli az állam a maszkviselést, az intézkedés sikere a polgárokon múlik, s a rendőri kontroll is csak akkor segít betartani a szabályt, ha azzal a társadalom is egyetért.

Ehhez képest a határlezárás a hatóság számára ritka és kellemes sikerélmény. Igaz ugyan, hogy az intézkedés hatásfoka a járvány leküzdése szempontjából össze sem vethető például a biztonsági távolság betartásával, de a határon érvényt lehet szerezni a rendelkezéseknek, a kormányzat ura lehet a helyzetnek. Ezért aztán nagyon valószínű, hogy a kormányok világszerte fenn fogják tartani a határzárakat, még akkor is, ha ez néha olyan furcsa állapotokat teremt, mint Ukrajnában, ahonnan tulajdonképpen az egészséges embereket tiltották ki, hiszen a világ nagyobbik részében kedvezőbb a járványhelyzet, mint nálunk.

A második. Az eddigiek megmutatták, hogy a karantén lazítása vagy szigorítása nem csak vagy nem annyira a járványhelyzettől függ, mint inkább a társadalmi igénytől. Amennyiben a közvélemény támogatja a szigorú intézkedéseket, azokat a megbetegedések szórványos előfordulása esetén is be lehet vezetni. Ha viszont a társadalom ellenzi a korlátozásokat, a fertőzések napi számának töretlen növekedése mellett is működhetnek az éjszakai szórakozóhelyek és a strandok.

A kormányoknak, különösen a demokratikusaknak, tekintettel kell lenniük a polgárok véleményére. A külföldiekkel azonban nem kell törődniük, s ez megint csak vonzóvá teszi számukra a határok lezárását. Más szóval, ahhoz, hogy X ország lakói felkereshessék Y országot, ezt akarnia kell Y ország közvéleményének. Az idei nyár megmutatta, minden ország számára lehetséges a korlátozások nélküli határnyitás, mégis csak azok éltek vele, amelyek számára kritikus fontosságú a turizmus.

A harmadik. A járvány eddigi közel fél esztendeje felfedte a szigorú, totális karantén legnagyobb hiányosságát. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet örökre bezárni a bevásárlóközpontokat, a fodrászatokat, a vendéglátóhelyeket stb.

A határokat viszont hosszabb ideig zárva lehet tartani. A lezárt vagy félig lezárt határok hovatovább velejárói új valóságunknak. Az emberiség máris kezd hozzászokni ezekhez az állapotokhoz; annál is inkább, mivel minden határzáron találni kiskapukat.

Idén tavasszal felvetették, hogy a határok lezárásának kikényszerítésével az új koronavírus egyenlővé teszi az elitet és az alsóbb néprétegeket. Valójában azt látjuk, hogy a Covid–19 hatása éppen ellentétes. Az Ukrajnához hasonló országokban a járványügyi vasfüggöny nem egyenlőséget hozott, hanem egyfajta kasztrendszert teremtett, akárcsak a kommunista vasfüggöny. A szovjet kiutazási engedély analógiájává vált napjainkban az EU-s útlevél, a külföldi munkavállalási engedély, egyszóval minden olyan dokumentum, amely lehetővé teszi egyeseknek, hogy ott tartózkodjanak, ahol az átlagpolgárnak egyébként nem megengedett.

Ennek az új kasztrendszernek semmi köze az epidemiológiához, a járványügyi vagy bármilyen egyéb normák betartásához. Jellemző annak az ittas ukrán polgárnak az esete, aki nem volt hajlandó felvenni a védőmaszkot, ezért a Gran Canariáról Madridba tartó repülőgépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania Málagában. Ugyanakkor tudatos ukrán polgárok tízezrei hiába tartják be a karanténnal járó valamennyi szabályt, mégsem juthattak el a schengeni övezet országaiba idén nyáron. Az új világrend kevesebbre becsüli őket, mint azt a botrányba keveredett „coviddisszidenst”.

Hogy ez igazságtalan? Nem logikus? Nem igazságos? Meglehet. De értelmetlen igazságot és logikát keresni egy kasztrendszerben.

(zzz/pravda.com.ua)