Babits Mihály: Őszinteség
Őszinteség... Óh, hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerű, mint az egyszeregy!...
Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvényén.
Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?
A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.
Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap...
Babits Mihály Őszinteség című verse különös gazdagságot kínál az értelmezés számára. Legalább három egység szerint lehet megközelíteni és felfejteni mondanivalóját.
Mert ugye itt van mindjárt a cím, az őszinteség fogalma. Ebben az esetben nem egyszerűen az igazmondás és hazudozás emberi szövevényére utal a szerző, hanem emberi természetünk „fényre” érdemes, tisztultabb mibenlétére. Ez pedig nem érhető el másképp, csak ha az anyagi világban leledző és önmagát ajnározó énünket meg tudjuk haladni.
Erre utal a második egység, melyet „Ariadné fonalával” magyaráz a szerző. Arra az önfeláldozásra utal, melyet Thészeusz testesít meg, amikor magát legyőzve elindul a szörny Minotaurus barlangjába, hogy véget vessen követelésének, miszerint évente „hét ifjút” és „hét leányt” volt szükség áldozatként beküldeni hozzá. A Thészeuszba beleszeretett Ariadnétól egy gombolyagot kap a barlangba induló hős, melynek fonala a sötét mélyben bomlik le, de „fénybe” juttatja a lelkét.
A harmadik egység a vers kerete is egyben. A versbeni személyről, vagyis egy olyan „fáról” van szó benne, melynek „lába” „a sárban” áll, „lelkében” pedig „eltévedt a fény”. Kelepcében van tehát, de létezik kiút. „Hogyan mutassa a föld magát, ha az ég nem küld feléje sugárt?” – kérdezi szerzőnk a mű végén, mintegy utalva erre a bizonyos kelepcére, válasza pedig sejteti, tudja a megoldást: ahhoz, hogy karjainkat „már vonja a nap”, hogy az „égi” elinduljon hozzánk, előbb a „földit” kell felemelni hozzá…
Penckófer János