Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.

Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok!

Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon

ették-itták királyaik

húsát-vérét, hogy óriás

halott királyok ereje

szállna mellükbe – de a mi

királyunk, Krisztus, nem halott!

A mi királyunk eleven!

A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.

Ereje több, ereje más:

ő óriásabb óriás!

ki két karjával általér

minden családot s törzseket.

Egyik karja az Igazság,

másik karja a Szeretet...

Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk

nem részes és úgy vesszük Őt

magunkhoz, mint ama vadak

a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

Babits Mihály irodalomtörténeti jelentőségéről az irodalomtörténet-írás előszeretettel állítja, hogy nagy szerzőnk filozofikussá és tárgyiassá szerette volna tenni költészetünket. Ez igaz. Ebből viszont nem következik, hogy Babits Mihály költészetének nem létezne egy komoly vallásos, keresztényi vonulata.

Ez utóbbira a XX. századi irodalomértelmezés nem kívánt odafigyelni, pedig Babits Mihály vallásos költészete kimagasló értékünk. Eucharistia című költeménye a kereszténységnek arra a hagyományára épül, melyet Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavai idéznek elénk immár kétezer év óta.

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban” – olvasható János evangéliumában. Ez az eucharisztia lényege. A kétezer éve rendszeresen felidézett szertartásban a kenyér Jézus teste, a bor az ő vére. Ez a mi szentségünk. Amikor pedig Babits Mihály verse végén „testvér-népekről” beszél, természetesen olyanokról szól, akik nem kifigurázói ennek a szentségnek, akik nem kirablói mindannak, ami kereszténység…

Penckófer János