Tornai József: Csillagos csillag
én nem tudtam hogy
magos kősziklának oldalában nyílik a szerelem-
orvosság
hogy megrakják a tüzet
mégis elaluszik
hogy sej rózsa rózsa ékes vagy
hajnali csillag fényes vagy
hogy béres vagyok béres
béresnek szegődtem
hogy két fekete göndör hajú
lovam vagyon hogy
fölülről fúj az őszi szél
hogy márványkőből márványkőből van a tisza feneke
hogy lányok ülnek a toronyban
aranykoszorúban
hogy gyere ki te gyöngyvirág
mert feljött a holdvilág jaj
hogy besenyei kertek alatt
folyik a szerelem-patak
hogy száraz a bokor a tetőn
elhagyott az én szeretőm
vagy kimentem a hegyre lenéztem a völgybe
ott láttam egy asztalt búval megterítve vagy erdő
nincsen zöld ág nélkül
az én szívem bánat nélkül
vagy jaj de szépen muzsikálnak zöld erdőben
a huszárnak hogy kiszáradt a bodzafa
hol hálunk az éjszaka
hogy de szépen szól a cimbalom vagy
víz alá víz a malom alá víz
hajtja a malmot ihajlá
vagy a szántói híres utca
cimbalommal van kirakva
valahányszor végig megyek rajta
nótát ver a csizmám sarka
és a többi százat és még ezret
nem tudtam és megrémültem
tőlük és megvakultam és újraláttam és zengett a fülem
és csattogott a nyelvem
a fejem röpült vissza ázsiába
az idő tölgyfájához a szív
kezdetéhez harangok bronzához
magyarázkodtak a harangok beszéltek a citerák
táncoltak mellemben a bőgők dobok
legények leányok és lehajtottam
a fejem ekkora áldástól
és fölemeltem agancsom torkomat
kitátva fényt lövellt
a csillagos csillag
Nem hosszú ez a vers, nem kell félni tőle. Nem is kusza. Egyetlen pillanat alatt rájövünk, hogy mesés népdalaink szebbnél szebb soraiból áll össze az első – jelöletlen – szakasza. Ez a hosszabb rész egészen addig tart, hogy „a szántói híres utca / cimbalommal van kirakva. / Valahányszor végigmegyek rajta, / nótát ver a csizmám sarka”. És amíg idáig eljutunk, énekhangok, dallamok csengenek fülünkben, bánat és öröm kavarog szívünkben, hegyi patak tisztaságú költői képek kísérnek.
És ez népdalkincsünknek mindössze csak egy olyan icipici szelete, hogy szinte láthatatlan. Még ízelítőnek is csekélyke. Olyan káprázatos gazdagságú népdalkincsünk van, hogy párját ritkítja a kerek nagyvilágon. Nem véletlen, hogy ezt a felbecsülhetetlen gazdagságot a következő aránybemutatással szokás érzékeltetni: a nagyjából tizenötmilliónyi magyarságnak kétszázezer népdala van lejegyezve, míg a nyolcvanmilliós lélekszámú németségnek hatezer.
Az pedig külön szédület, hogy legősibb darabjaink nemcsak a Jézus születése körüli időkre, hanem még az azt megelőző évszázadokra is visszamutatnak. Így aztán térben Ázsiát idézik fel, származásunk őshelyét, ahogyan ezt a Tornai-vers második – rövidebbik és szintén jelöletlen – része említi a „cimbalmos utca” utáni szakaszban.
És akkor még egy szót sem szóltunk az agancsos fejről, mely a költemény végén az Ázsiából Európába eljutott magyarság metamorfózisára utal. Arra a „szarvassá változásra” figyelmeztet minket, arra a szükségszerű kultúramódosulásra, amely nyugativá alakította a magyarságot, miközben keletisége minduntalan felszegi szépséges agancsos fejét…
Penckófer János